"A szél ott fúj ahol akar" - a Magyarországi Szent Jakab-úton

Tegnap a Magyarországi Szent Jakab-út első szakaszának vágtam neki abból az indíttatásból, hogy végre megismerjem ezt is (a Nagy úton én nem Pestről, hanem Kaposvárról indultam, így a Caminom "hivatalosan" Pannonhalmától kezdődött, félhivatalosan pedig Tihanytól, ugyanis a Tihany-Pannonhalma szakaszt akkoriban kezdték kijelölni. Ezt csak azok kedvéért, akik később csatlakoztak bejegyzéseim olvasásához :) ).

Mellesleg úgy volt, Vizy Petiék csoportjával megyek, csak több okból is lekéstem őket.
Az út a Clark Ádám térről indul a 0-s km kőtől, és az alagúton át egyenesen visz előre. Igen ám, csak hogy éppen Vivicitta futóverseny volt, és megszámlálhatatlanul sok ember áramlott be épp az alagúton át, esély se lett volna átvágni rajtuk, fellökni pedig senkit nem akartam. (az ugye kizárt, hogy ők engem :D ) Mivel a túláradt emberfolyónak a vége sem látszott, gondoltam, hogy valahogy át kell másznom az alagút tetején és úgy folytatni. Nagyot kerülni nem akartam, így felmentem az első lépcsőn amit találtam. Ami valójában a Várhoz visz fel, így teliben láthattam a kis sínes felvonót, ahogy mászik fel-le a falon. Egyszer majd biztosan kipróbálom ezt is..
Vár udvarból gyönyörködtem a kilátásra és megállapítottam, hogy nem bánom ezt a kis kerülőt, hiszen még nem is jártam a várnak ezen a részén amióta felköltöztem. Alattam futott át a gyönyörű Lánchíd a Duna két partját összekötve. Valamiért úgy szeretem a hidakat. Talán mert szimbolikus? Feláldozzák magukat, s kifeszítve nyúlnak parttól partig, hogy általuk elérjük az elérhetetlent.

egész jó lett :)

Lőttem pár fotót, nézelődtem, most, hogy a csoportot már esélyem sincs utolérni, hová siessek. Még az is átfutott gondolataimban, hogy ma inkább várat nézek, majd máskor Caminozok. Nem volt kedvem egyedül menni. Társaságra vágytam. Na de a belső hang azt mondta menj már, ha már nekiindultál. Csak úgy valameddig.. Jól van, elsétálok akkor a Sváb hegyig, aztán a fogaskerekűvel visszajövök, úgyis imádom a kis nyikorgóst! (előző nap sikerült vele megismerkednem közelebbről is)

hát nem gyönyörű? :)

Melegen sütött a nap, bár néha beborult kicsit, így az esőkabát is a hátizsákba került. A várfalról leerszekedve a túloldali lépcsőn, s az Alagút utcára visszatalálva valahol fel is tűnt egy Caminos kagyló jelzés. Ilyenkor azért nagyobbat dobban a szívem, ezt talán mondanom sem kell.. fotóztam őket lelkesen, mint egy japán turista.. "Már megint sokat fotózok" nyugtáztam és el is raktam a gépet. A sok fotó viszi az időt, és nem engedi úgy megélni a pillanatot.

ott van :)

Caminon bandukolni egészen más, mint máshol. Az a kis kagyló meg sárga nyíl az oszlopokon egy másik világba visznek. Az Alagút utca így már nem csak egy utca, hanem ez a Camino. Tudják vajon a naponta itt rohangáló emberek a város forgatagában, hogy ők most épp egy ilyen fontos utat járnak vagy épp kereszteznek? Hmm.. talán ez csak nekem fontos?

Vártam, hogy kikerüljek a városból..  A jelzések ellenére az a vándor feeling, amit úgy szeretek, még nem jött át.. ez még nagyon a kezdet, és nagyon a város. Nagyon-nagyon vártam az érzést.. azt az érzést amit csak az érthet meg, aki már útra kelt egymaga hátizsákkal a hátán (nem, nem iskolába és nem munkába :)

Sváb hegyhez értem, átvágtam a síneken és fogakon, de a kis piros szépség most nem csábított el, bármilyen szépen is nyikorgott (az őrültségnek számít ha szeretem a villamosok hangját?)

Sváb hegyi fogaskerekű  épp mögöttem

Elértem Normafát is, minden tele volt emberekkel, önfeledten játszó gyerekekkel, futókkal, kirándulókkal, bringásokkal. Egy gyönyörű domboldalon leheveredtem, néztem a városra néző kilátást, ami akkorra már elég távolinak tűnt, pedig alig 5-7 km-t jöhettem. Megettem az aluljáróban vásárolt magvas zsemlémet egy almával és kicsit pihentem. Még bőven dél előtt járt az idő, nem terveztem hogy visszafordulok, kedvem támadt folytatni az utat. Kikeveredni a jól benépesült parkból és végre magányos utakon járni, hogy ismét csak én legyek meg a természet. Vándorlók biztos ismerik ezt az érzést, amikor egyedül mennek, akkor már tényleg jobb egyedül, mint vadidegen "más világbeliek" között megpróbálni elvegyülni, ami úgysem sikerül.. ha vándor vagy, mindenki más "más világbeli" aki körülötted van és nem vándorol, hanem épp a hétköznapi életét éli. Egész jó gondolataim támadtak e témában, de egyenlőre várakozó listára kerültek..

Az emberek ritkultak, én ballagtam, néha futottam, néha meg az egyre sűrűsödő jeleket fotózgattam, s néha én magam is jeleket hagytam..

"ha letépnek egy matricát, rajzolj a helyére cicát" és kívánj jó utat mellé ;-)

macskaköves út

Mária út egy darabon együtt vándorol a Caminoval, meg kellett örökíteni ezt is. Önfeledt fotózásomnak csak az "aksi lemerült" jelzés vetett véget.. elfelejtettem tegnap feltölteni.. bosszankodtam pár másodpercet, aztán megkönnyebbültem. Mostantól  tényleg csak az út meg én.. nincs kattintás, rögzít a lelkem.. (végszükség esetén itt a telefon szólt valaki belülről.. kössz, hogy figyelmeztetsz..)
Már nagyon vágytam egy cappuccinora, mikor Budakeszit érintette az utam, betértem a MOL kútra és rendeltem is egyet. Ahogy ide bejöttem, pillangók verdestek a gyomromban. Valami különös érzés fogott el. "A vándor betér kávézni egyet"-micsoda többszörös déja-vu :) Nagyon nagyon felidézett valamit..  Az érzést fokozta, ahogy a kiszolgáló hölgy és a benzinkutas srác végignéztek rajtam.. pont azzal a "jé ez egy vándor" nézéssel..  Pont úgy, ahogy a Caminon tették oly sokan.. Talán ismét átütött rajtam a vándor lelkem? Pedig most nem nagy a hátizsák.. és botok sincsenek.. és a cipőm is csak egy futócipő.. de valami átment.. a hölgy kedvesen szolgált ki..

Egy jó fél órát üldögéltem a cappuccinommal (most az úton vagyok, tehát megtehetem érzéssel) és azon gondolkodtam minden útnak van valami értelme, valami személyes üzenete.. úgy vágytam valami ilyesmire.. elkezdtem hinni benne, hogy így lesz. Reméltem, hogy a Camino ad ma számomra valamit. Én most nem tudok neki adni semmit, csak magamat a gondolataimmal együtt. Itt a MOL kúton valami transzformálódott bennem..  és most már úgy folytattam innét az utat.. viszlát Budakeszi, és egyben civilizáció.. még sosem jártam erre korábban, és a leírást sem olvastam - bevallom - így nem tudhattam milyen szakasz fog következni.. egy olyan szakasz következett.. ha lehet testrészekre osztani egy napi caminot, akkor ez a szíve volt..

kis bozótos 

Egy keskeny kis ösvényre vitt az út, kétoldalt magas bozót, élveztem, hogy alig látszok ki belőle. Annyira misztikus lett az egész. na akkor induljon a Camino! A gyermeki öröm és lelkesedés olyan erővel tört fel, hogy néha elpottyantottam 1-2 könnycseppet örömömben. Hihetetlen, hogy a 7köznapok feszültsége mennyire fel tud oldódni itt kint a természet lágy ölén! Szívtam a tavasz illatú friss levegőt, és az egész nagy természetet megöleltem volna! A csendet csak a madarak éneke és 1-1 jól megtermett fácán üvöltése törte meg. Hirtelen átfutott rajtam, hogy mi van ha vaddisznó csorda állja utamat és nem tudom kezelni a szituációt. Hogy kell vajon disznóijesztően félelmetesnek látszani? Aztán nyugtáztam, hogy ha most engem itt disznótámadás érne, annak az ég világon semmi értelme nem lenne. A camino nem küldhet ilyen szörnyű üzeneteket kedves kis vándora felé..

A bozótos keskeny sávos részt egy tisztás váltotta fel, ami annyira hívogatóan zöld volt, hogy ledobtam rá magam, majd hidat alkottam 2 fűszál között.. na jó bevallom az egész egy kézenállásnak indult, de a gravitáció győzött. És ezzel el is lőttem az utolsó 3 képkockámat, majd az aksi kilehelte lelkét.. az enyém viszont egész felélénkült..

átmenjek rajta? vagy legyek én?

Egy erdő következett.. valami különös misztérium járta át.. egy hely ahol megéltem azt, hogy "most itt kell lennem" most jó helyen vagyok.. itt maradnék.. nem akarom, hogy véget érjen!!

 Éppen lehajoltam, hogy egy cicafejet rajzoljak a kövön található sárga nyíl mellé mikor a távolban túrázó férfi alakja sejlett fel.

a Cica legyen veled mindig és mindenkor :)

A Budakeszi MOL kút óta egyetlen emberi lélekkel sem találkoztam. Az alak közeledett, én közben befejeztem a rajzolást és indultam vele szembe. Na tessék, van itt más is rajtam kívül.. Nem néztem, csak a szemem sarkából. Még akkora távolságban járt, hogy nem lehetett a korát megsaccolni sem. csak egy alak. Egy férfi alak. Biztosan egy jóképű srác lesz hátizsákkal (aki azért elég mély érzésű, szereti az állatokat,s ha nem is vega, megelégszik a grillezett padlizsánommal is rizzsel. Az sem baj ha vega, de a halat megeszi. De ha vegán azt sem bánom. Mindegy mit eszik.), aki Santiagoba indult, csak visszafordult, mert tudta hogy itt jövök. Értem fordult vissza. Már régóta keresett valakit, s valami láthatatlan erő visszafordította Páty felől. Azt hitte csak a Zsámbéki szél, de nem! ahogy meglátott tudta, hogy én vagyok az, akit keres. "Ah, szóval miattad kellett visszafordulnom? Tényleg miattad? " - ezt fogja mondani, majd nevet pajkos mosollyal, végül átható tekintettel a szemembe néz. Én meg vissza. Gyomromban közben verdesnek a pillangók. Igen, ő az.. ezt fogom gondolni.. majd megkérdezi.. "épp Santiagoba indultam, eljönnél velem? Aztán ha gondolod utána mehetünk a Föld körül is.. de oda bringával kéne.. Látom a hátizsákod elég kicsi, de még visszabuszozhatunk a Budaörsi decathlonig pár cuccért- mosolyog. tekintete ragyogó és elszánt. Az a fajta, aki pont úgy..

Nem folytathatom, közeledik.. egyre közeledett.. nagy léptekkel jött, egy magas szárú bakancsban.. valami speciális erdőjáró bakancs lehetett, ilyen hosszú szárút én még nem is láttam.. rövid kis fantáziaszüleményem leendő útitársamról egy pillanat alatt atomjaira hullott, mikor megállt előttem egy nagyon magas idős úr. Köszönt és megszólított.. én meg visszarepültem az erdei valóságba.

-Hogy tetszik lenni?-kérdezte mosolyogva.
Meglepődve kipréseltem magamból egy "köszönöm jól"-t. Váratlanul ért, azt hittem a köszönés lesz az egyetlen kontakt közöttünk.
-Ugye milyen jó itt?- kérdezte. De ha nem kérdezte volna is tudtam volna, hogy ezt akarja kérdezni, hiszen sugárzott belőle az "itt a legjobb lenni a világon" érzés.. az öltözete, a tekintete, mindene arról árulkodott, hogy imádja az erdőt.
-Igen, nagyon jó. - feleltem. Hát persze, hogy jó. Hogyne lenne jó! - gondoltam - De miért tetszik kérdezni? - valahogy ez a kérdés csúszott ki a számon, annyira meglepett.. sosem kérdeztek még tőlem idegenek az erdőben, hogy hogy vagyok.. olyat már igen, hogy merre kell menni (ja nem, azt én szoktam.. :)
-Tudja öreg vagyok már, 76 éves - közben leesett az állam, nem nézett ki annyinak!- de a női szépséget még észreveszem. És olyan jó látni, hogy maga itt jön az erdőben. Úgy éreztem meg kell, hogy kérdezzem hogy van! - mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha picit zokon vette volna, hogy visszakérdeztem. Válaszolhattam volna azt is, "Oh, köszönöm jól, és Ön? " De nekem az jött, hogy "miért kérdezi?"
Miért akarom tudni, hogy miért kérdezi? Nem mindegy? Megkérdezte! Baj? Nem esik jól? Fura? Nincs joga hozzá? Belemászik az intim szférámba ezzel?

Dehogyis..

csak nem szokványos.. ahogy az sem, hogy valaki mostanság női szépségnek nevezzen. Nem, most nem ezek az idők járnak. Most azok az idők járnak, hogy.. (...)  igen, ez is egy várólistás téma.. hogy most milyen idők járnak.. de csak a téma várólistás.. az érzések nem.. hmm..

Jól esett, amit mondott. Kellett a lelkemnek. De mégis az volt bennem, hogy most már tovább kéne mennem.. Aztán meg jött az a gondolat, hogy mennyi időt képes vagyok elcseszni fényképezéssel.. most, hogy lemerült a gépem, miért ne időzhetnék egy kicsit ezzel az idős erdőjáró úrral?

-2004 óta járom az erdőt - folytatta..-azóta egészséges vagyok, boldog vagyok és jól vagyok. Előtte sokat betegeskedtem, dolgoztam.. olyan volt, a munkám.. tudja, én hiszek az Istenben.. nem gyakorlom a vallásomat, de napi 30 percet olvasom a Bibliát.. nem nézek TV-t és nem hallgatom a híreket. Az erdőt járom. Ugye milyen jó itt?

hallgattam és csak hallgattam..

-Ahogy mondom, nem gyakorlom a vallásomat - tért rá ismét e témára.. de azt gondolom a haragot és a gyűlöletet ki kell irtanunk magunkból. És ha az életünket bizonyos erkölcsi keretek között éljük, akkor nem lehet bajunk. Nem olyan rossz dolog az a 10 parancsolat.. mosolygott..

Miért mondja ezeket nekem?

valahogy jó volt hallgatni.. figyeltem a szavaira.. azt éreztem szó szerint meg kellene jegyeznem őket.. megérintett, ahogy ezt az egészet mondta. Nem okoskodva, nem fellengzősen, sem bölcselkedve. Olyan tisztán és egyszerűen.. ahogy az a kis szellő fújdogált a fák között..

-Szép gondolatok, köszönöm a szavait- mondtam neki.

-Nem akartam anélkül elengedni, hogy ezeket meg ne osszam magával. Tudja, ahogy jött itt az erdőben ezzel a tiszta tekintetével..

Végig napszemüveg volt rajtam, nem láthatta a szememet.. azt gondolom nem számít.. azt éreztem ez az, amikor a lelkével lát az ember.. amikor megérzi azt, hogy a másik fogékony a szavaira, a gondolataira..

Én semmit nem mondtam magamról.. én csak hallgattam őt.. ittam a szavait, mert az elmúlt időkben elgondolkodtam bizony, hogy jó úton vagyok-e.. és vártam valami jelre, ami helyretesz, vagy utat mutat.. mint a kagylók az úton..

A bácsi folytatta: -  Jó, hogy ezen az úton van, és amit csinál az jó - mondta szó szerint
Semmit sem tudott rólam.. de a választ megkaptam..
- Nem akarom feltartani, a JóIsten áldja meg, az egészségét és a derűjét mindig őrizze meg. Ezt kívánom magamnak is - és nevetett egyet..
Ez az egész dolog olyan meghitt volt.. olyan áldott.. szinte meseszerű.. ott álltunk a kizöldelt erdő csendjében, bár borús volt az idő, néha beszűrődött 1-1 napsugár, és a tavaszi szellő ahogy meglengette a fák ágait, egyfajta misztériumot vont e pár perces kis történés köré.

- Azt tudja, hogy a Szent Jakab útján vagyunk? A magyar El Caminon? - kérdeztem tőle, mielőtt végleg elbúcsúzunk.. akartam, hogy tudja.
-Tényleg? Ezt most magától hallom.. ez a Mária út, nem?
-Igen az is, de a Camino és a Mária út egy darabon egybe esik..
-Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek - dobott felém egy cinkos mosolyt és távozott..

Mentünk tovább.. én előre és ő is.. csak ellenkező irányban..

De jó, hogy nem léptem le a "hogy van" kérdés után... Áldottnak éreztem magam..  "jó úton van, és amit csinál az jó".. ki mond ilyet egy idegennek? miért mondta? Feltört belőlem a zokogás.. egybefolyt az erdő és az út és minden.. nem akartam hátranézni, hogy látom e még.. azt akartam hinni, hogy ez az egész csak a képzelet játéka volt és ha hátranézek már nem látom.. jött a semmiből és ment a semmibe..

.. de nem bírtam ki és hátranéztem.. pici pont volt már csak, de láttam.. hirtelen előkaptam a telefonomat, és lefotóztam vele.. a képet azóta nem találom.. nem töröltem ki.. többször is végignéztem és nincs ott.. a lelkemben viszont örök nyomot hagyott..

Egy farakásra ültem le nemsokkal utána, hogy a füzetembe írjam mindezt. Sokáig üldögéltem ott, nem akartam sietni. Teljesen mindegy meddig jutok, nem ez számít. Hanem az, hogy jó úton vagyok.

Megkaptam a kis csodát, amit nem rég a kávé mellett kértem a MOL kúton. Nem a jóképű srác jött értem hátizsákkal, akinek santiagoba kellett volna vinnie.. hanem egy idős úr, aki megríkatott a szavaival.

Többször felidéztem őket magamban:  "jó úton van, és amit csinál az jó". "Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek" 

És akkor szembejutott a kedvenc bibliai idézetem ( mert azért én is tudok néhányat. )

 "A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született." (Jn 3,8)

Abban az időben hallottam, amikor pár évvel ezelőtt Nagypapámat elvesztettem. Akkoriban nagyon erősen hittem, hogy a lelke nem hal meg, hanem tovább él. Ott van a szél zúgásában. Sokszor gondoltam rá a nagy úton is. És kértem, hogy segítsen. Ha kimegyek hozzá a temetőbe, akkor sem a sírt nézem, hanem az égig magasodó gesztenyefákat, amiket mindig meglenget a szél.. ő nem a föld alatt van.. Mellesleg épp ma 5 éve, hogy elment.. pont ma van a napja. Hogy e sorokat gépelem.. Április 18-án.. talán ő üzent nekem az erdőjáró bácsin keresztül?

Igen, "A szél ott fúj ahol akar"

És végül így is van: Mind a semmiből jövünk és a semmibe megyünk.. És az a semmi, csak a halálunk után nyer értelmet. Addig meg az a dolgunk, hogy ezt a valamit elfogadjuk és örömmel éljük meg. Adjunk érte hálát, kis életünkért, még ha olykor nehéz idők is járnak.. És mosolyogjunk, amíg a bőrünkön érezzük a szellő fuvallatát :)

És most gyújtok érted egy gyertyát, drága Nagypapám! És ajánlom Neked e sorokat..

***

(Pátyig jutottam aznap, mindössze 17 km, majd visszabuszoztam.. de nem bántam, hogy így alakult.. Tudom, miért kellett reggel lekésnem a csoportot és egyedül mennem. Ők Zsámbékig is elértek. Én majd legközelebb ;-) Magyar Camino.. a szívembe zártalak Téged is :)

Páty kapuja, a falu határa

Erdély és a Csíksomlyói Búcsú- amit számomra jelent

Mindkét Caminomat megalapoztam 1-1 erdélyi úttal is, a Csíksomlyói Búcsúhoz, azaz pünkösdhöz kötve. Meghatározó élmények voltak számomra, de hogy mit is jelent nekem Erdély és a búcsú, mindjárt elmesélem. 1995-ben jártam ott először, még szinte gyerekként, a barátnőmmel és családjával és egy busznyi emberrel. Tusnádfürdőn voltunk egy gyönyörű fenyveserdővel övezett szállodában. Zsuzsi barátnőmmel igen elevenek voltunk akkoriban, a lépcsőmenti széles betonperemen csúszdáztunk, este pedig kilopóztunk az erdőbe, hogy elszívjunk 1 Zsuzsi apukájától elcsent cigit..  

Bár csodálattal néztem a  hegyeket, a kis Somlyó és nagy Somlyó nyergében elterült hatalmas, szinte végeláthatatlan színes emberszőnyeget, maga a búcsú mély nyomot nem hagyott bennem, ellenben az égető nappal az arcomon. Ahogy elkezdődött az ünnepi mise a nyeregben, én álomra hajtottam a fejem a dombon és az egészet végigaludtam. Az óriási hegyek, friss patakok, fenyvesek, az úton szabadon mászkáló tehenek persze elvarázsoltak, de nekem ez az egész akkor csak egy „hurrá utazunk” élmény volt. Aztán tovaszállt, mint a lopott cigaretta füstje a tusnádfürdői erdőszélen..

 Aztán eltelt 15 év Csíksomlyói búcsú nélkül, közben Édesanyám évről évre járt egy buszos társasággal, és mindig lelkesen mesélt az élményekről.. hogyan hűtötték a csíki sört a patakban, milyen jókat piknikeztek a Hargitán, és hogyan nyelte a társaság a könnyeit a Székely Himnuszt elénekelve Madéfalván.

2010 egy nagy változást hozott az életemben, mintha egy másik szemüvegen át néztem volna a mindenre. Megmozdult a lelkem, a világ nyílni kezdett, észrevettem a szépet és a jót ami körülvesz. Akkoriban kezdtem el a természetet és az épületeket csodálni, és az embereket kivenni azokból a skatulyákból, amikbe éveken át beleraktam őket. 

A sok változással együtt Erdély ismét hívott, éreztem, hogy most már biztosan mennem kell. Szintén buszos társasággal, 5 napra. Ez az út megalapozta Erdély szeretetemet, egy olyan érzés lett rajtam úrrá, amit előtte addig nem éltem meg. Akkor éreztem át, hogy milyen magyarnak lenni. Hogy az én magyarságom semmi azokhoz az emberkéhez képest, akik itt élnek Székelyföldön, és az elszakítás után is összetartottak és megőrizték a hagyományaikat. Most nem a rossz értelemben vett magyarkodásra gondolok, ami oly sokaknak, érthető módon taszító, hanem arra a tiszta érzésre, amihez nincs méltó fogalom még az igen gazdag és árnyalt magyar nyelvünkben sem.

A határtól többszáz km-t buszozunk jórészt románok lakta területeken, aztán egyszer csak ismét magyar feliratok mindenütt.. a házakon, a boltokon, az intézményeken.. kicsik és nagyok, fejkendős nénikék a takaros kis portáik előtt integetnek a magyar buszoknak.. Láthatóan örülnek.. Örülnek, hogy  jönnek az anyaországbeliek.. akikhez sok évvel ezelőtt ők is tartoztak, és bár egy rossz döntés és egy máshova rakott határvonal elszakította őket, a lelki köteléket egyetlen politikai intézkedés sem tudta elvágni. Integettem nekik.. de olyan könnyáradat tört elő belőlem, amit akkor szintén nem tudtam hova tenni.. most miért sírok? Mi van? (most is homályosodik a szemem, ahogy írom, én már csak ilyen kis szentimentális vagyok, ha szóba jönnek a számomra fontos dolgok)

Csíkkarcfalva egy kis székely falu, vendégház a csörgedező patak partján.. itt volt a szállásunk. Szinte még a csomagokat sem pakoltuk be, a zenekar már húzta a nótát, így vártak bennünket. Az ízletes, finom ételek és pálinkák csak fokozták a hangulatot. Ez egy olyan megérkezés volt, amilyen azóta se.. Hatalmas táncmulatság kerekedett, emlékszem még fürödni sem mentem el, annyira elragadott magával, és ott roptam az úti adidas szabadidőmben. A trottyos zenét valahogy nem szeretem, épp ezért a hagyományos lagzikat és a bálokat sem, de itt Székelyföldön fel sem merült bennem, hogy ne mulassak rá! Itt ez is más volt..

Ez az út meghatározója volt nemcsak a későbbi erdélyi útjaimnak, de a hitemet is megalapozta. A szombati csíksomlyói búcsúban Böjte Csaba atya mondta a beszédet, minden szavát ittam. Nagyon örülök, hogy akkor Ő volt ott és őt hallgathattam. Nem sok nála hitelesebb embert ismerek a hit megélésben. Persze párat még fel tudnék sorolni, de ő mindenképp köztük van. A búcsú után teljesen váratlanul egy piknik fogadott minket a domboldalon a fenyvesek tövében a Csíkszentkirályi polgármester jóvoltából. Akkor már vega voltam, így  csak puha kenyeret, házi sajtot és rengeteg friss zöldséget ettem, de állítom itt volt a világ legfinomabb és legroppanósabb zöldhagymája és zöld uborkája! Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok.. na, az megint olyan hangulat volt, hogy nincs rá szókiöntő-forma ;-)

2010 volt az első flow élmények éve.. kezdődött áprilisban a 6 fős Balaton körbetekeréssel (BK flow-ról máskor írok), és ez a májusi Erdélyi út pedig kiteljesítette. Persze leírhatnék minden erdélyi utamat épp ilyen részletességgel, (az egyik utamról a komplett kézzel írott útinaplóm a mai napig megvan), de az igen hosszú lenne, és bevallom ez az írás most nem is útibeszámolónak készül.. 

Ezután még 5-ször voltam Erdélyben és a pünkösdi búcsúban, mindegyik út adott számomra 1-1 személyes üzenetet, és átélhettem általuk kisebb-nagyobb csodákat is, akárcsak a Caminon. Erdély a szívembe beleépült, és azóta is fontos részt képvisel benne. Egyszer úgy fogalmaztam, a szívem földrajzilag 3 részre van osztva, egyik a Balaton, a másik Erdély és a harmadik a Camino.

Legutóbb 2016-ban, közvetlenül a Nagy út előtt voltam Csíksomlyóban. Nem is terveztem akkor, úgy véltem nem engedhetem most meg magamnak.. ám egyik nap munkába menet az utcán, találtam egy kis csíksomlyói érmét. Na mondom, ez jel. Biztos, hogy ott leszek. És ott voltam.

Tavaly nem voltam ugyan, de a tv-ben néztem a közvetítést az eseményről. Azt éreztem ott lenne a helyem. Van ott valami titokzatos erő, valami tömény szeretet és gondviselés, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az embert.. talán az ott élő magyarok vendégszeretete, az a végtelen egyszerűség, ahogy megnyilvánulnak? Van ott valami leírhatatlan tisztaság az emberekben.. a tekintetükben, a beszédükben, a cselekedeteikben.. és valami végtelen erő, ami összetartja őket, ami odavonzza azt a többezer magyar embert évről évre. Lehet mondani, hogy sokan csak magyarkodni mennek.. mások meg túristáskodni.. vagy csak bámészkodni.. teljesen mindegy.. valamiért odamennek, és akarva-akaratlanul tagjai lesznek annak a hatalmas és vége láthatatlan közösségnek.. részei az egésznek.. egyébként hogy mások miért mennek oda, az nem az én dolgom.. azt, hogy nekem mit jelent, éppen elég tudnom. De bevallom még nem sok olyannal beszéltem, akit Erdély szelleme nem érintett volna meg.

Pár napja ismét egy „olyan” erővel hatolt belém az érzés: mennem kell.. ott kellene lennem. Szeretnék ott lenni. Kimondhatatlanul szomjazom rá! Ott leszek, tudom. Hogy hoygan és miként még nem tudom, nem terveztem semmit, csak beírtam a MÁV keresőbe a Budapest-Csíkszereda vonatot, és megnyugodtam, hogy van ilyen J Nagy vágyam, hogy egyszer gyalog vagy biciklivel menjek ide, ahogy sok más zarándok is teszi. De sajnos ennyi időt most nem szakíthatok ki, ahhoz már korábban kellett volna szervezkednem. Viszont szeretnék legalább egy napot zarándokolni előtte. Most ezen töprengek többek között, hogyan valósítsam meg mindezt.. és eszembe jutott mi lenne ha megosztanám a kérésemet, ahogy a Camino előtt is tettem: befogadna valaki Csíkszeredán vagy környékén a pünkösdi búcsú idejére? Nem ingyen kérem, ez most más, mint a Caminon! de nekem többet érne egy itt élő családnál megszállnom, mint egy szállodában aludnom..

Miközben ezt írom, megkérdeztem Henit, a kis erdélyi lánykát, akinek nővére Svájcban él a családjával, és akik a vándorúton befogadtak, hogy otthon lesznek-e Pünkösdkor.. kiderült, hogy igen J

Svájci Caminom akkor rajtuk keresztül adott nekem egy kis szeletet Erdélyből, aminek valahogy különösen örültem. Róluk írtam az úton is! Még Svájcban megbeszéltük, hogy ha megyek Csíksomlyóra akkor találkozunk! Szívből remélem, hogy összejön! Ha igen, biztosan fogok Neketek írni róla! J