2018. július 20., péntek

Holnap útrakelek

.. igaz csak 8 napra, de az útrakeléseket megelőzi egy gondolati túláradás és egy kis összegzés..

a legújabb útlevelem :)



Nagy az izgalom, az ágyam tele mindenféle hasznos és felesleges dologgal (már ami az úthoz kell). Azon gondolkodom, felbontsam e a mogyorós csokit. Nem akármilyen, mert egész mogyorós, a kedvencem a Lidl-ből. A napon úgyis csak elolvad.. bár esőt mondanak.. mindegy, inkább írok, addig sem ezen jár az eszem.
8 napos kis zarándokútra indulok, Budapesttől-Lébényig a Magyar Caminon. A 2016-os 5,5 hónapos utam óta ez az első alkalom, hogy ismét több napot töltök együtt hátizsákommal a természetben. Nagyon izgatott vagyok, annyira hiányzott már ez a létforma.

Fél év telt el azóta, hogy Budapestre költöztem, ez már több idő, mint amennyit Győrben töltöttem a nagy út után. Hatalmas változás volt ez nekem, vidéki embernek. Tudatos döntésképp költöztem a fővárosba, tovább folytatni azt a belső utat, amit a nagy út indított el bennem.  Fogalmam sem volt mire vállalkozok, mert ezt nem lehet előre elképzelni, ahogy egy utazást sem. Egy életet újra kezdeni a nulláról, szinte. Albérletbe költözni, pusztán egy szobát bérelni, 37 évesen kollégista style-t nyomni, úgy, hogy előtte évekig saját lakásban éltem. Kemény! De ez volt az egyetlen megoldás arra, hogy elkezdjem itt. És most is itt vagyok. Tavalyi évem jórészt az álmodozásról szólt, rengeteg ötletem volt, de aztán nem valósítottam meg igazán semmit. Oké, de, rengeteget rajzoltam, tizen akárhány féle Cicazarándok képeslap látott napvilágot, illetve tartottam vagy 20 előadást..
De mégis úgy éreztem, hogy az a valami, még nincs felépítve..
Annyira sokminden volt bennem, hogy nem tudtam merre induljak el velük. Azt hittem egyedül mindent meg tudok oldani, vagy majd lesz itt is segítségem, mint az úton is, de ez más volt.. Sokat inspiráltak, és lelkesítettek, de nem jött senki, akivel együtt megváltjuk a világot. Vagy az is lehet, hogy csak én nem vettem észre, mert még nem álltam rá készen! 
Menet közben rengeteget tanultam magamról. Ezek csak kiragadott mondatok, az igazi belső utamat most nincs időm leírni, nagyon nagyon kemény dolgokat éltem meg itt Pesten, nem volt más mint egy tömény szembenézés önmagammal.. nagy mellénnyel a nagy út után azt hittem „készen vagyok” és mindenre elszánt (ez utóbbi igaz is), de az élet a képembe tolta, hogy neeem, dehogy vagy te készen. Mit képzelsz, hogy majd 1 év alatt rendberakod 30 x év hamis hitrendszerét? valóban nem lehet 1 év alatt rendbetenni magunkat 100 %-osan. Csak lépegetni előre.  
Olyan kemény szituációkat kaptam, amiket nem tudtam kezelni, egy kis utolsó porszemnek éreztem magam a nagyvárosban. A réveteg arcok az aluljáróban, a metrón, a tömeg, aztán a városi bringázás, ami egy külön sztorit megérne milyen adrenalin szinttel közlekedek a József körúton pl.. 

 Megint kerülgetni kezdtek az alacsony önbecsülés démonok, akik azt mondták, hogy sosem elég jó amit csinálsz, hogy teljesítened kell az elismerésért, hogy nem vagy elég jó, és hogy nem hibázhatsz.. nem csak úgy maguktól törnek rám, hanem az embereken keresztül.. aljasak, agresszívek és félelmetesek.. és egészen addig jönnek gyötörni, amíg belül fel nem ordítok, hogy elééég volt, és ez az egész egy hamis őrület, aminek nincs helye többé az életemben, és mindent megtenni azért hogy eltűnjenek!  Ez az a pont, amikor rájövök, hogy nem megy egyedül. Van egy út, amit csak egyedül járhatok be, de erre kell a rásegítés. Szóval eljön a pont, hogy egyedül már nem, de megy segítséggel. és igen, segítséggel valóban megy. Nem egyszeri, hanem rendszeres átbeszélésekkel, átgondolásokkal, a miértek megértésével, türelemmel, kis változtatásokkal, aztán egy újabb nagy lépéssel. 
Olyan belső utakat jártam meg, hogy leírni sem merném. Itt azt gondolom nincs is ennek helye, hiszen tudom, a közösségi oldalak nem erre valók. Ha már idáig elolvastad az is csoda, a közösségi oldalakon csak az 1 mp alatt beazonosítható infóknak van értelme. Na, az én utam az „kicsit” több, mint egy másodperc. Nagyon sokmindet tanultam itt Pesten. Az emberekről, az életről, a hamis és felszínes világról, de ugyanakkor a bennem szunnyadó hajthatatlan tettvágy és lelkesedés is elkezdett kis gyenge zöld hajtásként utat törni magának a beton repedéseiben ott, ahol csak a villamos jár.. azért, hogy egy erős gyökerű málnabokor legyen belőle. (Ne kérdezd miért málna, azt szeretem a legjobban, ja hogy mi lesz a villamossal, hát majd arrébb teszik a síneket, ennyi még belefér, amekkora átépítések zajlanak éppen BKK-éknál).

Igen, rengeteget tanultam. A gyötrő démonok figyelmeztetések voltak, hogy ne hagyjam már magam. Elkezdtem felfedezni az értékeimet, hogy ki vagyok valójában, hogy mi lehet az én küldetésem.  Égő vágyat éreztem arra, hogy zarándoklatot szervezzek, hogy embereket hozzak össze. Vándorina énem nem bír nyugodni, ő folyton menne. Nincs még itt a „megállapodás” ideje. Az egy helyben lét nincs rám jó hatással. Ezt is felfedeztem. Ami örömmel tölt el az, ha szervezhetek valamit, amiben magam is aktív vagyok. Ez pedig nem más, mint a túraszervezés. Embereknek olyan helyeket mutatni meg, amik számomra is kedvesek. Igen, ez az én utam. Élményt adni az embereknek úgy, hogy közben magukhoz is közelebb kerüljenek. fantasztikus dolog! Imádok embereket megismerni. Annyira szeretem mások történeteit, tapasztalatait hallgatni. Képes vagyok a vonaton is spontán beszélgetésbe keveredni, egyszerűen megtalálnak az emberek. Egyszer Cicazarándok képeslapot adtam el a vonaton egy hölgynek, aki kb csak annyit kérdezett ez a vonat megy-e Kaposvárra J emlékszem, mennyire feldobott a spontán „üzlet”. És nem ezen van a hangsúly, hanem az egész történésen.. Imádom a spontán dolgokat, annyira nagy energiát adnak! A hölgy azóta követi oldalamat, talán épp olvassa is. Az élmény csúcs volt! Aztán egyszer leszólított egy srác, szintén vonaton, hogy én vagyok-e az, aki olyan sokat gyalogolt, mert ismerős a fejem :D Máskor pedig azon kapom magam, hogy vad idegenek öntik ki nekem a lelküket és engem mindez nem terhel, hanem épp ellenkezőleg.. (nem, nem a se eleje se vége panaszkodásra gondolok, azokat kerülöm, hanem az élettörténetekre!!)

Kaposvár-Santiago méreteket öltött bennem a vágy, hogy végre megírjam a könyvemet. Nem tagadom, alkotói válságba kerültem itt Pesten, a sok belső harc,  a panel-beton környezet lelkileg destruktív hatásai, a visszacsúszás a lelki- Maslow piramis aljára , és onnét felmászás, ismét rengeteg energiámat felemésztett, hónapokig se nem írtam, se nem rajzoltam. Kb a túlélésért küzdöttem. Nehogy bárki szánjon emiatt, már tudom, hogy ez teljesen normális volt! Nem lehet egyszerre mindennel foglalkozni. „Ha nincs mit enned” nem tudod a Floridai luxus utadat tervezgetni.. (mindezt átvitt értelemben mondom, enni természetesen volt mit.) 
Ám ha Pesten mindjárt úgy indítok, hogy minden happy és subidubi, Hawaii van és pálmafák, akkor nem lenne most bennem ez a feneketlen vágy arra, hogy végre felépítsem mindazt, amit a nagy út adott nekem. Ilyen tettvágyat még akkor sem éreztem, amikor hazajöttem az útról. Ennek be kellett érnie. 
Meg fogom írni a könyvemet, ha kell ismét útra kelek, ha kell itthagyok megint mindent, de meg fogom írni! Meg kell, hogy ismerjék az emberek azt az utat, amit bejártam, mert amit itt kommunikálok, az csak töredéke annak, ami tényleg példa és/vagy segítség lehet bárki számára! Tudom nem látszik, de belül eléggé antiszoc vagyok. Irtó magányos lélek, aki egyedül is fantasztikus társasága önmagának, és képes lennék napokig bolyongani egyedül a természetben (ez de hülyeség, amit írok, hát ezt csináltam :D ) aki ismer, tudja hogy ilyen vagyok.. De egyet megtanultam.. egymás nélkül, emberek nélkül, társaság nélkül nem tudunk olyan mértékben fejlődni, mint szeretnénk. Egyszerűen szükségünk van egymásra. Meg kell találnunk azokat, akikkel együtt tudunk működni, akik vevők ránk, az utunkra, akikkel megvan a közös lelkesedés. Akivel ez nincs meg, azokat pedig kerülni, mert viszik az energiát. 
Fantasztikus tapasztalásaim voltak/vannak itt Pesten. Amilyen keményen és amilyen töményen kaptam, annyira intenzíven indult a megerősödés is. Persze már óvatos vagyok, és tudom, hogy sosem lehetek elég nagy mellénnyel, mert bőven van még hova fejlődni. Az úton vagyok, amiről úgy érzem nem tudok már letérni, hiszen az én utam..

Holnap elindulok a Magyarországi Szent Jakab-úton 3 útitárssal, akik számomra még idegenek, hiszem sosem találkoztunk, de úgy érzem jó lesz! Csodás érzés, hogy 3 ember is bevállalta azt, hogy együtt akar velem zarándokolni 8 napon át! Pedig eredetileg egyedül akartam az egészet, de aztán jött az, hogy feldobom a tervemet, és csatlakozzon aki akar.. nem biztos, hogy az egydüli utam hoz akkora fejlődést, mint a csapat.. és 3 ember azért nem egy falka.. de akár lehetne is.. állok elébe most a dolgoknak. 
Lesznek útközben is csatlakozók, illetve az első napra jövők. Várom és nagyon kiváncsi vagyok miket hoz számunkra ez a 8 nap, hogy fogunk kijönni, mikről fogunk beszélgetni, milyen lesz ismét egy Plébánián aludni, milyen lesz máshol aludni, milyen lesz régen látott ismerőssel találkozni, milyen lesz Ádámmal zarándokolni (akivel java részt csak messengeren kommunikáltunk, a pont ami összeköt az a Magyarország-Santiago  út, ő utánam egy évvel járta végig, s most eljön 2 napra). Én várom ezeket a találkozásokat, és az benne a szép, hogy senki sem tudja milyen lesz.
Ismét előkerülhet a dokumentálós oldalam, amit megint annyira szeretek. Kiváncsian várom milyen is ez a magyar Camino, hiszen Zsámbék és Pannonhalma között még sosem jártam! Most felfedezem és bemutatom nektek, ahogy én látom!
Július 25. Szent Jakab ünnepe.. ha már Szent Jakab útját járom, ez a legnagyobb ajándék, mit adhatok neki, hogy neve napján az ő útján vagyok. Persze kérek is tőle. Ismét.. régen beszélgettem már vele.. a nagy úton azt kértem erősödjek és bátorodjak.. most azt kérem mutassa meg hogyan tudom kamatoztatni a bennem levőt..
Tegnap kiváltottam a zarándokútlevelemet, ami gyönyörű új külsővel bír. Hatalmas feeling volt bemenni a zaránokirodába és kérni.. olyan, mintha Santiagoba mennék.. szívesen mennék tovább, de most szabadságot vettem ki, így csak 8 napot tudok vándorolni. Aztán majd meglátjuk idővel mi lesz.. ;-) 
A szállások is szépen összeálltak, lesz, ahol zarándokszállón, lesz szállásom ismerősnél, valamint a sok fb-os megosztásnak köszönhetően ismét jelentkeztek segítő szándékú emberek, hogy befogadnak 1 éjszakára. Na de erről még lesz időm írni az úton, most megyek bepakolni, hiszen lassan éjfél..

Na, ki olvasta végig? ;-)

2018. július 5., csütörtök

„Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”


Tegnap találkoztam egy 18 éve nem látott ismerősömmel, akivel évekig csak virtuálisan követtük egymás útját. A találkozás fantasztikus volt, még most is a hatása alatt vagyok. 

E nagyon régi barátnőm azt mondta nekem, „Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”. 

Aztán meséltem neki a  hétköznapi küzdelmeimről, az utamról, és ami azután következett. Arról a világról, ami keményebb minden vándor útnál, ami kiforgat önmagadból egészen addig amíg nem vagy hajlandó szembenézni vele. Arról az útról, hogy milyen az, amikor az embernek felnőttként a 0-ról kell magát felépítenie a legnagyobb bizonytalanságai közepette és amikor azt érzi, hogy egyszerűen nincs segítség. Arról az útról, amikor azt hiszed meghozod életed nagy lépését és aztán pofonok sokasága ér. Az a világ, amikor már nem a védő szeretet, és az emberek közvetlensége vesz körül, hanem a rideg elutasító valóság. 

A tanulás és fejlődés bizony kőkemény árat követel.

Kemény utat jártam be a mai napig. Tudom, hogy ezt nem véletlenül kaptam, hanem azért, hogy tanuljak és fejlődjek, hogy tisztába jöjjek a határaimmal, kit és mit engedhetek be, és a belső kis bizonytalansággal, ami oly hűségesen kísért, szépen leváljunk egymásról.  

Én nem titkolom a gyengeségeimet. Belül nagyon is gyenge vagyok és sebezhető, ami a felszínen látszik olykor az a védőpajzs. Valahol szükség van erre, hiszen a világomba most már nem engedek be akárkit. Ez most így viccesen hangzik, hogy épp a közel 3,5 ezer követettségű blogomba posztomom majd mindezt, ahol kezdettől fogva osztottam meg  dolgokat a belső utamról, de úgy vélem,hogy ez nem hasonlítható össze a személyes emberi kapcsolataimmal.

 Alapvetően nyitott típus vagyok, és képes vagyok hamar nagyon közvetlen hangot megütni az emberekkel. Aki fogékony erre, az „marad”, aki nem, az úgyis megy tovább.  Szeretek magamról beszélni és mások élettörténeteit hallgatni. Szeretem megosztani a gyengeségeimet, mert egyfajta kapcsolódást hoz létre a másik emberrel. Nyilván ezt az azután, ha látom a másik fogékony rám.

Lehetünk a gyengeségeinkben is magabiztosak. A belátott és felvállalt gyengeségek magabiztossá tesznek, de cseppet sem arrogánssá. Ezt amiatt írom, mert sokan összekeverik a magabiztosságot a nagyképűséggel és arroganciával. Pedig nem rokon lelkek. Az arrogancia egy nagyon merev, kemény, de mégis könnyen átlátható védőpajzs. Az arrogáns ember, aki nem meri a gyengeségeit vállalni, azt hiszi, ezzel parancsol magának tekintélyt, hogy ettől lesz valaki. Ez hamar átjön, de az ilyen embertől a többség inkább menekülni próbál, mintsem megérteni viselkedésének okát. 

A magabiztos embernek erre viszont nincs  szüksége, mert belül már megharcolta a magáét. Már természetesen mer kiállni magáért és nincs szüksége arra, hogy másokon uralkodjon, őket lefelé nyomva saját akaratának érvényesítéséhez. Ha minden ember rendelkezne azzal az egészséges magabiztossággal, akkor nem lenne annyi betegség és annyi konfliktus a világon. Valójában alapvető célunk kellene legyen ezt megtanulni. Mert  többségünk ezt nem hozza otthonról sajnos. És sokan nem vagyunk ehhez elég tudatosak sem.

 Ez esetben az élet gondoskodik róla, hogy megtanuljuk, olykor nagyon kemény áron.

Nem vagyok pszichológus, sem életvezető, de magam tapasztalatai azt mondatják velem, hogy ez bizony tanulható. Egyszerűen figyeljük meg a reakcióinkat bizonyos konfliktushelyzetekben és hamar kiderül mennyire vagyunk magabiztosak és mennyire állunk ki magunkért. Hagyjuk magunkat lenyomni és belül puffogunk csak, vagy visszatámadunk. Esetleg kellő higgadtsággal és ész érvekkel megvédjük a magunk igazát. Ez utóbbi a legnehezebb, itt én is elbukom. De a saját belső szorongásunk feloldása érdekében azt mondom még a visszatámadás is jobb (na nem az erőszak), mint az elfojtás..

Gyengeségeink felvállalásának is megvan persze a maga helye/ideje, senkit sem buzdítanék arra, hogy egy állásinterjún rakja ki őket. Az egy vizsgahelyzet, ahol valahogy át kell menni, később majd úgyis kiderülnek. A poén az, hogy már egy rövid beszélgetés alapján is lejön egy emberről sokminden. Így a titkolt gyengeségek is. Amik beszédesebbek, mint a felvállaltak. Nyilván ehhez nem árt némi emberismeret, és jól működő ösztönök..

Összegezve, nem az a cél, hogy szabaduljunk meg az összes gyengeségünktől, mert az egyenlő a lehetetlennel. A cél az, hogy elfogadjuk és vállaljuk őket, hiszen a valódi erőnk ebben mutatkozik meg.

Nagyon hálás vagyok régi barátnőmnek ezért a beszélgetésért, hogy együtt leáshattunk lelkünk sötét bugyraiba és láthattuk egymás igazi arcát ami a felszín alatt rejtőzik. Mert igen, néha kellenek az ilyen beszélgetések!

A világ arra visz minket, hogy legyünk nagyon nagyon kemények, mert különben áttaposnak rajtunk. Én ha megfeszülök sem tudok olyan kemény lenni, mint amilyet a világ elvár, mert nem tudok önmagamból kifordulni. Ha így lenne az már nem én lennék.
Én nem egy falakkal körülvett őrtorony akarok lenni, akihez nem létezik út, hanem elérhető azok számára akikkel dolgunk van egymással. A célom sokkal inkább megtalálni azokat  a szálakat, embereket, akikkel egymást segítve tudjuk egymást a céljainkhoz eljuttatni úgy, hogy közben emberek maradunk a szó szoros értelmében.

Embernek maradni és emberként alkotni valami igazán nagyot és maradandót a világ számára..

2018. július 2., hétfő

Együtt a magyar Caminon: Budapest-Zsámbék (Vándorina zarándoklat :)


Kinézek az ablakon az ötödikről, alattam betontenger, parkoló autók, jövő-menő autók, és épp 2 villamos üdvözli egymást a síneken. Szép e találkozás, imádom a villamosokat, de most valahogy lélekben mégsem itt vagyok.  Még a zsámbéki medence őrült szelében kapkodom a kalapomat és nézem a lengedező búzamezőket azzal a kis belső gyermeki örömmel, ami mindig ott van ha hátizsákos vándorként útra kelek. Hálát érzek a vándor létemért és azért a csapatért, akik eljöttek velem zarándokolni szombaton, a magyar Camino pontos nevén Camino Húngaro első napi szakaszára, azaz Budapesttől Pátyon át Zsámbékig.

Na akkor csapjunk bele, hogy is volt ez a nap J

Páran már üldögéltek a Clark Ádám téri 0 km kőnél, mikor nagy sietve odaértem. Oh, de égő, hogy épp a szervező késik el, de neeem!  Még csak 8:27 van, időben érkeztem! Megalapoztam az indulást egy kis Lánchídi futással,  ha már annyira elbamultam a Deák téren az óriás kerékre meredve. Tényleg óriási, és ha alatta állsz nehéz levenni a szemedet róla.

Ismeretlenek közt 2 ismerős arc is feltűnt, Zsófi, az erdélyi lány, akinek még Győrben adtam éjjeli szállást, mikor a magyar Caminot járta. Azóta már másodszor jött velem túrázni. Illetve Andi, akivel a Járatlan utakon fesztiválon beszélgettem, majd az előadásomat is meghallgatta J

Egy gyors bemutatkozás az „idegeneknek”, akik megnyugodtak, hogy lesz túravezetőjük.
Benyomásom az volt, ez egy tökjóóófej csapat lesz, és már alig vártam, hogy nekivágjunk!

Pár perc múlva megérkezett Female Yeti nagy vidáman, egy hatalmas hátizsákkal a hátán. Óriási batyúja láttán elbizonytalanodtam, lehet, hogy Santiagoig hirdettem a túrát és nem csak Zsámbékig? Aztán kiderült Yeti már a Sziklás-hegységi túrájára edz, azért pakolt így fel.. hát az nem lesz semmi vállalkozás! De picit azért irigylem J
Felírtam a neveket, közben megérkezett Sári az alagútból, összeállt a teljes csapat, akik az origóról indulunk (Clark Ádám tér 0 km kő a magyar Camino hivatalos kezdőpontja, innét az út az alagúton át kezdődik).

Egy gyors csoport kép (CSK) a 0-as km kővel, aztán nekivágtunk. A Caminoról már mindenki hallott, volt köztünk aki meg is járta, de a Magyarországiról nem sokan tudtak főleg nem azt, hogy merre megy. Így volt öröm, hogy jééé itt vannak a jelek J
és igen, 10-en indultunk a 0-ról! Többségben a nők, ez gondolom látszik :)
íme a jel az alagút előtt
A Clark Ádám teret a Krisztinavárossal összekötő alagút 350 m hosszú, bele is csaptunk.. kicsit nekem a születést szimbolizálta (így utólag), kijutunk az „alagútból” a fényre, és még minden nehéz és bizonytalan, hiszen a városban  a sok inger miatt a jelek is nehezebben észrevehetők még annak ellenére is, hogy szuperül ki van jelölve. Városban zarándokolni kevésbé felemelő, mint a természetben.  Persze én már mindenben szimbólumokat keresek, lehet másnak ez nem fordult meg a fejében.


A Normafáig az út 7 km, és bizony elég szenvedős, hiszen szinte végig emelkedőn megyünk. A Diana utcai lépcsős emelkedő a legbrutálabb. Utóbb kiderült, ez a szakasz az egész Camino Húngaro legdurvább szakasza már a hirtelen nagy szintkülönbség miatt.
Szegény csapatom, gondoltam is, nehogy elmenjen a kedvük a Caminotól J Hősként visleték az emelkedőket, még úgy is, hogy egy helyen benéztem a jelet és egy utcával tovább mentünk. De mapsme-vel visszataláltunk, akkor már a Normafa út jött. Közben hajtottam is a csapatot, hogy időben érkezzünk, mert a csapat egy része Normafán csatlakozott hozzánk.
 Jó 20 perces csúszásunk lett a tervezetthez képest, de gyakorlat hiányában ezt nehéz volt pontosan megsaccolni. Más amikor az ember egyedül megy, és más csapattal.

hajrá vándorok!

Közben kaptam egy smst egy Bettitől, akiről kiderült aznap reggel olvasta a felhívást a túráról, mert a facebook feldobta neki, és gondolta eljön, remélve, hogya Normafai csatlakozást még eléri. Tök örültem, hogy lett egy ilyen spontán csatlakozónk is. Betti és még +9 ember azaz 10 várt ránk a Normafán. Így lett számomra világos, hogy a Normafai réteses az híres a magyar Caminos körökben, ugyanis sokan innét indulnak neki, hogy kihagyják a városi szakaszt.

Nekünk nem elég egy Female Yeti, így összeszedtünk útközben egy Vándorboyt is :D Vándorboy, a legtöbb országban járt magyar utazó, aki 15 évig stoppal járta a világot, majd ő kezdte el szervezni a Járatlan utakon fesztiválokat (és teszi a mai napig) , ahova tavaly engem is elhívott előadni. Szóval megtisztelő volt, hogy Fannival párjával, és a Világutazó állatkákkal együtt eljöttek szerény caminos zarándoklatomra J


Ott nézegetnek kifelé

Nem, ezzel még nincs vége az utazó „celebeknek”, szintén Normafán csatlakozott hozzánk az El Camino Party „stábja”, Kata és Gyuri. Gyuri egy igazi Caminofanatikus, a Camino Húngarot 50 óra alatt járta végig ha nem túlzok alvás nélkül, vagy minimális pihenéssel. Az utikönyv szerint 8 napi szakaszra osztott, mintegy 200 km-es utat Budapesttől Lébényig!! Továbbá vágigjárta Spanyolország szinte valamennyi Caminoját, és más országok Caminoit is taposta.

De nem hagyom ki Orsit és párját sem, akik szintén egy nagyot utaztak, Svájcban éltek, majd tavaly nekivágtak a világnak és számos helyet jártak be, mint Új-Zéland, Japán stb. Orsival az ismeretségünk mellesleg érdekes, még a nagy utam elején ajánlotta fel, hogy befogad Lausanne-ban, ha arra megyek. Aztán technikai okokból végül nem nála szálltam meg, de a követtük egymás útjait a fb-on keresztül. Végül a kis túrámnak hála, végre személyesen is megismerkedtünk J

Aztán még egy utazó, Kati, aki nem rég tért haza DK-Ázsiai útjairól, mellesleg őt is a Járatlan utakon fesztiválról ismerem.

Természetesen a hangsúly nem azon van, hogy ki mennyit és mekkorát utazott/gyalogolt már, és/ vagy netán mekkora blogger, de ha már velünk voltak, egy említést mindenképp megérdemelnek. A hangsúly azon van, hogy mind csodálatos és nagyszerű emberek gyűltünk össze, belerakva a magunk egyedi színeit a nagy egészbe és így együtt egy nagyszerű csapattá válni.

A vándor(ina)/(boy) csapat :D

Az út a Normafai Szent Anna-kápolnáig 7 km, szóval megérdemeltük már a pihenést. Amíg összeszedtem a rétesesnél várakozókat, addig Yeti bemelegítő gyakorlatokkal fárasztotta a többieket :D na jó, csak viccelek, nagyon hasznos az ilyen!

A 2 km-re levő Makkosmáriai templom előtti nagy füves parkban, ahol mázlinkra csak mi voltunk, tartottunk egy kis bemutatkozást, ki miért jött, mit szeretne megosztani magáról és milyen viszonyban áll a Caminoval :)

bemutatkozunk :) 

Elég érdekes volt hallani, hogy kinek mit jelent egy túra, egy út, egy belső út. Kicsit tisztába tettük a különbséget a túra és a zarándoklat között, de abban megegyeztünk, hogy tök mindegy ki milyen céllal indul el egy útra, legyen az önkeresés, vagy csak a kaland, a szép tájak csodálata, mindenképp kap egy olyan belső élményt, ami közelebb vezeti önmagához, a belső útjához.

Olyan is akadt, akinek a Camino maga semmit nem jelent, és különösebben nem is éredekli, csak a csapatélmény és a túra miatt jött. Én pedig örültem, hogy ennek ellenére mégis ittvolt, sőt a következőre is jönni szándékozik J
Aztán olyan is akadt, akit a barátnője „csábított el” reggel, hogy jöjjenek már el túrázni, pedig ő azt hitte strandra mennek :D Végülis napozni emelkedőn felfelé menetben is lehet, csak így kevésbé élvezetes. Na de, le a kalappal, hogy bevállalta, és bízom benne, hogy kapott egy olyanfajta élményt, amit a strandon nem biztos, hogy megkap.

Aztán voltak Caminot megjártak is, Caminora menni készülők, és a naagy utazók, akiket már említettem. Bemutatkoztak a Világutazó állatkák is, Vándorboy által. Nekik persze könnyű, hiszen jórészt hátizsákban utaztak. De csak a csapat érdekében, hiszen apró lábaikon sokáig tartott volna mire utolérnek minket, és várakoztatni sem akartak senkit.

Kata és Gyuri, akiknek a Magyar Caminohoz több közük van, mint nekem, már ha lehet így mondani, tán nem a legjobb szó. De többet tudnak róla, és többször jártak itt, maradjunk annyiban, így elmondtak pár érdekességet az úttal kapcsolatban, értékadó gondolataikért és segítségükért köszönet! Ők már szerveztek zarándoklatot eme szakaszra (is), így tudták mivel jár egy csoportot vezetni, én viszont még a szárnyaimat bontogatom csak e téren. Mindenképp kaptam tőlük olyan meglátásokat, amikre később nagyobb hangsúlyt fektetek majd, szóval egyfajta tanító szerepet is betöltöttek számomra.

Következő állomásunk a +2 km-re levő Budakeszi MOL kút volt, lehetőség egy kávéra, vízvételre, és sajnálatos módon 3 embertársunk és egy állatka elköszönt tőlünk. Már nem a világutazó állatkák egyike, hanem Marci kutyus, aki nagyon nagyon elfáradt, és a gazdija nem akarta szegénykét tovább járatni. Az egyik csapattagunk pedig komolyabb csípőfájdalommal küzdött, és ez esetben célszerűbbnek tűnt abbahagyni a túrát. Nagyon sajnáltuk, egyrészt fájdalma miatt, másrészt, hogy nem jönnek velünk tovább, de így ez volt a legjobb döntés.

„Megfogyva bár, de törve nem”, 17-en indultunk tovább a Pátyi erdőnek a Budakeszi határában levő susnyáson át. Én szeretem az ilyen vadregényes  füves, bozótos szakaszt is, de egy kullancsátnézés nem árt utána. Már magunkon, nem a bozótban. Hééé kullancs, hol vagy?


Egész jó tempót nyomtunk, a pátyi erdő nekem most úgy lepörgött, hogy szinte csak a kerítésekre emlékszem, amiket mászni kellett. Mennyire más volt ekkora csapattal, mint múltkor  egyedül. Egyedül órákat bámészkodtam az erdőben, kézenálltam, heverésztem, fotóztam, rajzolgattam cicajeleket, most meg úgy elbeszélgettük az időt, hogy hipp hopp ott volt Páty.
zarándokok akcióban

Cukorborsó vendéglőnél ismét búcsút vettünk 4 tagunktól, akik eleve így tervezték, hogy idáig jönnek. Átadtam gyorsan az Emléklapokat, amiket a Budakeszieknek elfelejtettem, de utólag megkapják! A  vendéglőt sajnos nekünk, továbbindulóknak ki kellett hagynunk időspórolási szándékkal, de a lecsatlakozók talán ettek helyettünk is J

13-an folytattuk hát az utat, s Páty határában a kisbolt előtt megpiknikezve a betonon, nekivágtunk a töki egyenesnek. Gyuriék felkészítettek, hogy ez bizony kemény lesz, mert a zsámbéki medencében eléggé megáll a levegő, a nagy esőzések miatt sárra is lehet számítani, ami lehet, hogy nem száradt fel (megjegyzem közben, egész úton nem volt gondunk a sárral, a talaj szuperül felszáradt annak ellenére, hogy előző nap még szakadt az eső).
Miért együnk a zöldben, ha ehetünk a betonon is? :D

Tök falucska közvetlenül Zsámbék mellett van, szinte egybenőttek, ezért is hívják ezt a szakaszt töki egyenesnek. Ez még 12 km a pátyi kisbolttól.

Számomra fantasztikus szakasz volt, én nagyon élveztem! Mázlink volt az idővel, a szél fújt, így nem állt a levegő, és a sarat is felszárította kivéve itt ott, de ki lehetett kerülni.

Kukorica, kalászos növény, napraforgó táblák és pihentetett területek váltogatták egymást, mi meg ballagtunk köztük a hosszú hosszú szinte végeláthatatlan földúton.
szélfútta, napsütte vándor(ina)

Nevezik ezt a szakaszt a magyar „Mesetának” is (Meseta spanyol fennsík, a Camino egyik szakaszán napokon keresztül tart, hosszú egyenes, elég ingerszegény), de engem ez a töki egyenes inkább a Santo Domingo de la Calzada előtti szakaszra emlékeztet, amikor szintén mezőgazdasági táblák közt ballagunk jó sokáig egy végeláthatatlan földútion. Bár az dombos, ez meg egyenes, mégis azt az érzést idézte számomra.




Útközben azért készítettünk 1 CSK-t csirkelábról. (Csirkeláb a kb 10 centis fotóállványom)
csirkeláb beállt

Szántóföldi CSK

E szakaszon egyedül is ballagtam egy jó félórát  legalább, bevallom szuper érzés volt. És nem azért, mert elegem lett a csapatból, de ilyenkor tudtam egy kicsit befelé nézni, és megérezni ennek az egész napnak a történéseit, csodáit, és hagytam felbuzogni magamban azt a hálát amit éreztem! Hálát azért, hogy ittlehetek, az emberekért, akik eljöttek, látni, hogy élvezik, hogy  a fájdalmak ellenére is lelkesek és itt barangolnak velem azon az úton, ami számomra oly fontos. Hálát az időjárásért, hogy kegyes volt hozzánk, a lábaimért, az egészségemért, azért a lelkesedésért ami kifogyhatatlanul ott van bennem, ha olyan dolgot tehetek, amit szeretek, és közben mindezzel  másoknak is adhatok valamit. Átfutott az a kis boldogság, amit oly sokszor nem találok meg a szürke hétköznapokban. Közben gondolkodtam, hogyan is tovább az életemben most. Mert belül valami már megváltozott. És belül valahol már megint útra készülök.

Szép lassan a szél befújt bennünket Tök határába, majd tovább Zsámbékra. Már este 8 óra közeledett, a hazajutásról is gondoskodunk kellett, így sajnos a csodás zsámbéki premonstor romjait nem tekintettük meg, de egy plusz ok, hogy visszatérjünk Zsámbékra.
Távolban a tornya

A várost átszelve a templom utáni buszmegállóhoz közeledve megálltunk egy helyen és kiosztottam mindenkinek a kis Emléklapokat, amiket még előző nap csináltattam.  Így értük el végül a 31 km-t. (Normafaiak -7) A poén az, hogy gőzöm nem volt hányat csináltassak, csak hasraütésszerüen nyomattam 20 db-ot, ami technikai okokból „véletlenül” 21 lett. Bár tudjuk, véletlenek nincsenek, és valóban nem, ugyanis éppen 20-an voltunk a túrán! 21.-nek pedig a Világutazó állatkák is kaptak egy lapocskát, hogy inspirálódjanak a következőre :D

:)

Az okleveleket pedig e-mailben kapják meg a csapattagok arról a teljesítményről, amit ténylegesen legyalogoltak. Hiába nem a teljesítményről szólt, de vele járt, és mindenki megérdemli!

Szuper zarándoklat volt olyan emberekkel, amilyen társaságot bármikor kívánnék magamnak, ha épp társaságra vágyom J

Na de ezzel még nincs vége a történetnek..Egy olyan csapat, ahol 2 stoppos világutazó is van, bizony átgondoltatja az emberrel, hogy busszal menjen haza vagy hogyan is akkor.. Yeti már idefelé is mondta, hogy stoppal menne vissza, Vándorboy meg ha már 15 évig stoppolt, akkor most pont Zsámbékon szálljon buszra.. :D meg aztán Fanni is nyilván, meg a Világutazó állatkák is. Nekem Vándorinaként illett volna hazagyalogolnom, ha már a név kötelez, de úgy voltam vele ezt a stoppolást is kell próbálni végre. Így 4en nekiálltunk kezet tartani, a többiek pedig elindultak a buszra. 13-an azért mégse stoppolhatunk, hogyan férnénk be egy kocsiba annyian :D

hé, vegyetek fel, csak 4en vagyunk, a sofőrnek még marad hely!

Ismét egy újabb élmény következett.. én, mint nem stoppos, nem sok reményt fektettem ebbe bevallom, hiszen szombat este miért menne be bárki is Zsámbékról Pestre, s már a következő buszon gondolkodtam.. De egyszer csak megáll egy kocsi, egy csajszi kiszól, hogy Pátyig elvisz minket, ha az úgy oké. Persze, hogy oké, azzal is előrébb vagyunk, beültünk, s mentünk. Cukorborsóig vitt minket, onnét átsétáltunk a buszmegállóba, a busz 10 perc múlva jött volna, addig is kitartottuk a kezünket.
Hát nem sokkal később megállt egy autó, 1 embert tudott felvenni Budakesziig,  Vándorboy mint a legnagyobb stoppos, be is szállt, gondoltuk mi csajok összetartunk, s együtt megyünk. Nemsokkal később  nekünk is megállt egy kocsi, szintén női sofőr, Budakeszire. Örültünk, mentünk. Budakeszin a buszmegállóban sem kellett sokat tökölni, egy 3. női sofőr is felszedett minket és behozott egészen a Széll Kálmán térig. Hihetetlen volt, komolyan! fél 10 körül bent is voltunk, ha nem hamarabb. Vándorboyt is összeszedtük a metró előtt.

3 fuvarból 3 női sofőr. Most vonjam le azt a következtetést, hogy a nők szívesebben vesznek fel stopposokat? Vagy együttérzőbbek? vagy nem tudom.. de nagy hála értük, annyira jófejek voltak, és azt gondolom nekik is egy élmény volt, hogy ennyi vándort összeszedhettek :D Mindjárt rájuk is zúdítottuk, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, Járatlan utakon fesztivál meg stb Cicazarándok képeslapot is kapott mindegyikük, hiszen bőven megérdemelték  J


sofőrünk a santiagói Cicazarándok lappal :)

Széll Kálmánon érzékeny búcsút vettünk Fannitól meg Vándorboytól és a Világutazó állatkáktól, én meg gondoltam szolidarítok Yetivel, aki a 0 km kőnél hagyta a bringáját, és átsétálok vele, nem metrózok. Amúgy se szeretek jegyet lyukasztani, a metrón meg nem árt.. Felszedtük a bringát, gondoltam ha már idáig eljöttem innét már elsétálok a Kálvin térig, majd ott felszállok a metrópótló buszra. Yeti szolidarításból eltolta velem a bringáját a Szabadsághídig. Nade a Szabadság hídnál kitaláltam, ha már idáig eljöttem, elsétálok a Haller utca sarkáig, majd ott felszállok a 24-esre. Az már csak fél óra. Yeti  tovább szolidarított velem a Boráros térig, majd egészen a Haller sarkáig. Ott végleg elváltunk, ő hazatekert, én meg úgy gondoltam ha már idáig eljöttem, ezt a 2 villamosmegállót már igazán lesétálhatom, az már csak 15 perc.. így lett az utam végül 37 km, nappalból az éjszakába nyúlóan..
éjjeli Yetik és Vándorinák

ááááhhhh nem hiszem el, hogy a végére értem, igen, hazaértem és nagyon boldogan és hulla fáradtan feküdtem le aludni, de előtte még megnézegettem a képeket!

Fantasztikus nap volt, drága zarándokok és olvasók, remélem legközelebb is legalább ennyire jó lesz!
A következő szakasz már tervezés alatt, hamarosan meg is hirdetem! Jómagam pedig készülök, hogy egyben is végigjárjam a Camino Húngarot Pesttől Lébényig vagy tovább.

Le a kalappal, hogy végigolvasátok, bár tudnék kevesebbet írni!



2018. június 9., szombat

(Kaland)vágy kontra félelmek


.. pár gondolat, kis motiváció, ha elindulnál, de még félsz..


Nőként egyedül közel fél évet gyalogolni ismeretlen tájakon, olykor egyedül sátrazni a pusztában, padon, vagy zárhatatlan ajtajú kis házakban egymagam aludni, mondhatni veszélyes és félelmeket ébreszthet sokakban.. mondhatni.. lehet mondani.. talán annak tűnik.. de a valóság teljesen mást igazolt..


1.szállásom Ausztriában (itt még nem volt sátram és aznap hagytam el a polifoamot is....kissé kemény lett)

Az út valóban rejthet veszélyeket, hiszen magányos séták hosszú hosszú km-eken át erdőkben, pusztákban, olyan utakon, ahol úgy éreztem egy lélek sem járt rajtam kívül.. bármi történhetett volna, ha épp egy nem jó szándékú ember ólálkodik arra felé.. aztán a köves meredek talajon számtalan esély van balesetre, főleg 15-18 kilóval a hátamon.. megjegyzem, kimondottan egyetlen balesetveszélyes szakasz sem volt, nehogy bárkit ez eltántorítson, de a súlytól, fáradtságtól előfordulhat egy rossz lépés..  aztán a nagy „migránsveszély” amivel riogattak itthoni ismerősök, ennek ellenére én eggyel nem találkoztam. És még sorolhatnám.. (kóbor kutyák, vaddisznó, sáska stb)

Bármi lehet veszélyes, az is ha kilépsz az utcára. Mindentől lehet félni. Egy ilyen hosszú úton pláne.

De, az érem mindig két oldalú.. ahogy a fény és az árnyék is mindig együtt járnak.. ami igaz, annak az ellenkezője is..  A  kérdés csupán  az, hogy Te mire rakod a fókuszt..  félsz, vagy lépsz.. a bajt várod, vagy az út kis csodáit..  

Ahol veszélynek vagyunk kitéve, ott van védelem is, de ahol túl nagy a kényelem és a biztonság, oda befurakodik valami sokkal nagyobb szörnyűség, mint ami az úton történhet: a megcsömörlés, az unalom, a kiégés és a közöny..
Én ez utóbbitól jobban félek, mint attól, hogy kilépjek az ismeretlenbe.

Persze felmerül a kérdés, hogy hova lépjünk? Hiszen nem akar mindenki Szent Jakab útján vándorolni Santiago de Compostelába, vagy akár máshova.. nem is járható ez mindenki számára. Csak azok számára, akik elindulnak rajta ;-) de nyilván vannak más utak is..

Hogy mi a te utad?

Az, ahova a szíved húz.. ahol most lenni szeretnél.. amilyen lenni szeretnél.. amit csinálni szeretnél.. azt az utat célozd meg és tegyél meg érte mindent, amit tudsz.. bármilyen kis lépésenként.. a félelem mindig ott lesz.. de ha a vágy egy kicsit is felülmúlta, ha a mérleg egy fokot is átbillent a vágy javára, akkor rajta, menj és ne nézz hátra! Dolgozz meg érte! Külvilággal ne törődj, ők nem tudják benned mi zajlik! Nem is érdekli őket igazából.. csak saját maguk, és minden negatív megnyilvánulásuk csak azért van hogy téged letörjenek, mert irigylik az elszántságodat.. ne hagyd magad.. csak azokkal foglalkozz, akik bátorítanak, segítik az utadat! Meg fog jönni a segítség a következő lépéshez! Csak ne add fel!  

"Most már nem adom fel ;-) " (Spanyolország, Castrojeriz után)

Bármi lehetséges a saját hited szerint.. bármi.. nem úgy bármi, hogy csak úgy bármi, hanem a hited szerinti bármi.. de amire vágysz, abban már hiszel, csak kérlek ne ragadj le a sóvárgás szintjén, ahogy én tettem évekig.. az nem visz előre.. a sóvárgás az hitetlenség.. az rossz barát.. hidd el, hogy képes vagy arra, amit szeretnél.. mert az a vágy ott, az nem véletlen! ;-)

Uh, ez kicsit ilyen „korunk hőse motivációs tréneres” szöveg  lett, pedig nem annak szántam! De annyira ezek vannak bennem.. mert az élet olyan gyorsan képes leperegni, és időnk sosem lesz több, csak egyre kevesebb.. ezt nem nyomasztásképp mondom, de tény, hogy itt az idő összekapni magunkat! ha megérted e mondatokat, elgondolkodsz egy kicsit és lépsz valamit, akkor egészen biztos, hogy nincs késő. A motiváció pedig magamnak is szól, mint mindig..

Az út nem egyenes! Göröngyös és akadályokkal, fájdalmakkal tarkított.. Magyarországon 3 napig küzdöttem a vízhólyagokkal és következményeivel az eső és az eltévedésekből adódó rossz talajviszonyok miatt, nem tudtam hogyan lesz tovább, de lett.. mentem.. Ausztriában egyszer estem térdre sziklán, de egy nagyobbacska térdsebbel megúsztam és mentem tovább.. szintén Ausztriában volt egy napokig tartó talp fájásom egy túlerőltetéstől, akkor pihentem, aztán folytattam.. még mindig osztrákhon: majdnem gyorsabb volt nálam a talaj egy szakadékban, mint a mászásom, de az utolsó pillanatban ott volt egy kis fa, amiben megkapaszkodtam, és valami láthatatlan erő felsegített a peremre. Mindig ott volt a segítség, sosem „hibázhattam” nagyobbat, mint ami még korrigálható! 

A banán mindent begyógyít, ennyi kis seb meg belefér :D (Ausztria, Göttweig után)

Ha féltem éjjel a sátorban, vagy „gyanús alakot” láttam az úton, arra gondoltam, ha itt veszteném életemet, annak az ég világon semmi értelme nem lenne! Ezen néha még el is mosolyodtam.. mert így van.. amire hívást kapunk az nem véletlen, a küldetésünk beteljesítéséig nem halhatunk meg!
Nekem az egyik ugyan teljesítve, de a fő küldetésem még úgy érzem messze .. addig még van egy csomó részküldetés..

Az utam végül azt igazolta, hogy akár az én félelmeim  1-1 helyzetben, akár az otthoniak aggodalma, a „jószándékúak” vészmadárkodása  teljesen alaptalanok és feleslegesek voltak. Ebből merítsetek erőt egy bármilyen elinduláshoz J

Ne engedjük az életet csak úgy tovahaladni mellettünk, ragadjunk egy vándorbotot és  inkább menjünk vele! 

felpakolt vándor Pamplonában :)


Buen Camino nekünk, mindenféle úthoz!! 

2018. április 18., szerda

"A szél ott fúj ahol akar" - a Magyarországi Szent Jakab-úton

Tegnap a Magyarországi Szent Jakab-út első szakaszának vágtam neki abból az indíttatásból, hogy végre megismerjem ezt is (a Nagy úton én nem Pestről, hanem Kaposvárról indultam, így a Caminom "hivatalosan" Pannonhalmától kezdődött, félhivatalosan pedig Tihanytól, ugyanis a Tihany-Pannonhalma szakaszt akkoriban kezdték kijelölni. Ezt csak azok kedvéért, akik később csatlakoztak bejegyzéseim olvasásához :) ).

Mellesleg úgy volt, Vizy Petiék csoportjával megyek, csak több okból is lekéstem őket.
Az út a Clark Ádám térről indul a 0-s km kőtől, és az alagúton át egyenesen visz előre. Igen ám, csak hogy éppen Vivicitta futóverseny volt, és megszámlálhatatlanul sok ember áramlott be épp az alagúton át, esély se lett volna átvágni rajtuk, fellökni pedig senkit nem akartam. (az ugye kizárt, hogy ők engem :D ) Mivel a túláradt emberfolyónak a vége sem látszott, gondoltam, hogy valahogy át kell másznom az alagút tetején és úgy folytatni. Nagyot kerülni nem akartam, így felmentem az első lépcsőn amit találtam. Ami valójában a Várhoz visz fel, így teliben láthattam a kis sínes felvonót, ahogy mászik fel-le a falon. Egyszer majd biztosan kipróbálom ezt is..
Vár udvarból gyönyörködtem a kilátásra és megállapítottam, hogy nem bánom ezt a kis kerülőt, hiszen még nem is jártam a várnak ezen a részén amióta felköltöztem. Alattam futott át a gyönyörű Lánchíd a Duna két partját összekötve. Valamiért úgy szeretem a hidakat. Talán mert szimbolikus? Feláldozzák magukat, s kifeszítve nyúlnak parttól partig, hogy általuk elérjük az elérhetetlent.

egész jó lett :)

Lőttem pár fotót, nézelődtem, most, hogy a csoportot már esélyem sincs utolérni, hová siessek. Még az is átfutott gondolataimban, hogy ma inkább várat nézek, majd máskor Caminozok. Nem volt kedvem egyedül menni. Társaságra vágytam. Na de a belső hang azt mondta menj már, ha már nekiindultál. Csak úgy valameddig.. Jól van, elsétálok akkor a Sváb hegyig, aztán a fogaskerekűvel visszajövök, úgyis imádom a kis nyikorgóst! (előző nap sikerült vele megismerkednem közelebbről is)
hát nem gyönyörű? :)

Melegen sütött a nap, bár néha beborult kicsit, így az esőkabát is a hátizsákba került. A várfalról leerszekedve a túloldali lépcsőn, s az Alagút utcára visszatalálva valahol fel is tűnt egy Caminos kagyló jelzés. Ilyenkor azért nagyobbat dobban a szívem, ezt talán mondanom sem kell.. fotóztam őket lelkesen, mint egy japán turista.. "Már megint sokat fotózok" nyugtáztam és el is raktam a gépet. A sok fotó viszi az időt, és nem engedi úgy megélni a pillanatot.

ott van :)


Caminon bandukolni egészen más, mint máshol. Az a kis kagyló meg sárga nyíl az oszlopokon egy másik világba visznek. Az Alagút utca így már nem csak egy utca, hanem ez a Camino. Tudják vajon a naponta itt rohangáló emberek a város forgatagában, hogy ők most épp egy ilyen fontos utat járnak vagy épp kereszteznek? Hmm.. talán ez csak nekem fontos?


Vártam, hogy kikerüljek a városból..  A jelzések ellenére az a vándor feeling, amit úgy szeretek, még nem jött át.. ez még nagyon a kezdet, és nagyon a város. Nagyon-nagyon vártam az érzést.. azt az érzést amit csak az érthet meg, aki már útra kelt egymaga hátizsákkal a hátán (nem, nem iskolába és nem munkába :)

Sváb hegyhez értem, átvágtam a síneken és fogakon, de a kis piros szépség most nem csábított el, bármilyen szépen is nyikorgott (az őrültségnek számít ha szeretem a villamosok hangját?)

Sváb hegyi fogaskerekű  épp mögöttem

Elértem Normafát is, minden tele volt emberekkel, önfeledten játszó gyerekekkel, futókkal, kirándulókkal, bringásokkal. Egy gyönyörű domboldalon leheveredtem, néztem a városra néző kilátást, ami akkorra már elég távolinak tűnt, pedig alig 5-7 km-t jöhettem. Megettem az aluljáróban vásárolt magvas zsemlémet egy almával és kicsit pihentem. Még bőven dél előtt járt az idő, nem terveztem hogy visszafordulok, kedvem támadt folytatni az utat. Kikeveredni a jól benépesült parkból és végre magányos utakon járni, hogy ismét csak én legyek meg a természet. Vándorlók biztos ismerik ezt az érzést, amikor egyedül mennek, akkor már tényleg jobb egyedül, mint vadidegen "más világbeliek" között megpróbálni elvegyülni, ami úgysem sikerül.. ha vándor vagy, mindenki más "más világbeli" aki körülötted van és nem vándorol, hanem épp a hétköznapi életét éli. Egész jó gondolataim támadtak e témában, de egyenlőre várakozó listára kerültek..

Az emberek ritkultak, én ballagtam, néha futottam, néha meg az egyre sűrűsödő jeleket fotózgattam, s néha én magam is jeleket hagytam..

"ha letépnek egy matricát, rajzolj a helyére cicát" és kívánj jó utat mellé ;-)

macskaköves út
Mária út egy darabon együtt vándorol a Caminoval, meg kellett örökíteni ezt is. Önfeledt fotózásomnak csak az "aksi lemerült" jelzés vetett véget.. elfelejtettem tegnap feltölteni.. bosszankodtam pár másodpercet, aztán megkönnyebbültem. Mostantól  tényleg csak az út meg én.. nincs kattintás, rögzít a lelkem.. (végszükség esetén itt a telefon szólt valaki belülről.. kössz, hogy figyelmeztetsz..)
Már nagyon vágytam egy cappuccinora, mikor Budakeszit érintette az utam, betértem a MOL kútra és rendeltem is egyet. Ahogy ide bejöttem, pillangók verdestek a gyomromban. Valami különös érzés fogott el. "A vándor betér kávézni egyet"-micsoda többszörös déja-vu :) Nagyon nagyon felidézett valamit..  Az érzést fokozta, ahogy a kiszolgáló hölgy és a benzinkutas srác végignéztek rajtam.. pont azzal a "jé ez egy vándor" nézéssel..  Pont úgy, ahogy a Caminon tették oly sokan.. Talán ismét átütött rajtam a vándor lelkem? Pedig most nem nagy a hátizsák.. és botok sincsenek.. és a cipőm is csak egy futócipő.. de valami átment.. a hölgy kedvesen szolgált ki..

Egy jó fél órát üldögéltem a cappuccinommal (most az úton vagyok, tehát megtehetem érzéssel) és azon gondolkodtam minden útnak van valami értelme, valami személyes üzenete.. úgy vágytam valami ilyesmire.. elkezdtem hinni benne, hogy így lesz. Reméltem, hogy a Camino ad ma számomra valamit. Én most nem tudok neki adni semmit, csak magamat a gondolataimmal együtt. Itt a MOL kúton valami transzformálódott bennem..  és most már úgy folytattam innét az utat.. viszlát Budakeszi, és egyben civilizáció.. még sosem jártam erre korábban, és a leírást sem olvastam - bevallom - így nem tudhattam milyen szakasz fog következni.. egy olyan szakasz következett.. ha lehet testrészekre osztani egy napi caminot, akkor ez a szíve volt..

kis bozótos 

Egy keskeny kis ösvényre vitt az út, kétoldalt magas bozót, élveztem, hogy alig látszok ki belőle. Annyira misztikus lett az egész. na akkor induljon a Camino! A gyermeki öröm és lelkesedés olyan erővel tört fel, hogy néha elpottyantottam 1-2 könnycseppet örömömben. Hihetetlen, hogy a 7köznapok feszültsége mennyire fel tud oldódni itt kint a természet lágy ölén! Szívtam a tavasz illatú friss levegőt, és az egész nagy természetet megöleltem volna! A csendet csak a madarak éneke és 1-1 jól megtermett fácán üvöltése törte meg. Hirtelen átfutott rajtam, hogy mi van ha vaddisznó csorda állja utamat és nem tudom kezelni a szituációt. Hogy kell vajon disznóijesztően félelmetesnek látszani? Aztán nyugtáztam, hogy ha most engem itt disznótámadás érne, annak az ég világon semmi értelme nem lenne. A camino nem küldhet ilyen szörnyű üzeneteket kedves kis vándora felé..

A bozótos keskeny sávos részt egy tisztás váltotta fel, ami annyira hívogatóan zöld volt, hogy ledobtam rá magam, majd hidat alkottam 2 fűszál között.. na jó bevallom az egész egy kézenállásnak indult, de a gravitáció győzött. És ezzel el is lőttem az utolsó 3 képkockámat, majd az aksi kilehelte lelkét.. az enyém viszont egész felélénkült..

átmenjek rajta? vagy legyek én?

Egy erdő következett.. valami különös misztérium járta át.. egy hely ahol megéltem azt, hogy "most itt kell lennem" most jó helyen vagyok.. itt maradnék.. nem akarom, hogy véget érjen!!

 Éppen lehajoltam, hogy egy cicafejet rajzoljak a kövön található sárga nyíl mellé mikor a távolban túrázó férfi alakja sejlett fel.

a Cica legyen veled mindig és mindenkor :)

A Budakeszi MOL kút óta egyetlen emberi lélekkel sem találkoztam. Az alak közeledett, én közben befejeztem a rajzolást és indultam vele szembe. Na tessék, van itt más is rajtam kívül.. Nem néztem, csak a szemem sarkából. Még akkora távolságban járt, hogy nem lehetett a korát megsaccolni sem. csak egy alak. Egy férfi alak. Biztosan egy jóképű srác lesz hátizsákkal (aki azért elég mély érzésű, szereti az állatokat,s ha nem is vega, megelégszik a grillezett padlizsánommal is rizzsel. Az sem baj ha vega, de a halat megeszi. De ha vegán azt sem bánom. Mindegy mit eszik.), aki Santiagoba indult, csak visszafordult, mert tudta hogy itt jövök. Értem fordult vissza. Már régóta keresett valakit, s valami láthatatlan erő visszafordította Páty felől. Azt hitte csak a Zsámbéki szél, de nem! ahogy meglátott tudta, hogy én vagyok az, akit keres. "Ah, szóval miattad kellett visszafordulnom? Tényleg miattad? " - ezt fogja mondani, majd nevet pajkos mosollyal, végül átható tekintettel a szemembe néz. Én meg vissza. Gyomromban közben verdesnek a pillangók. Igen, ő az.. ezt fogom gondolni.. majd megkérdezi.. "épp Santiagoba indultam, eljönnél velem? Aztán ha gondolod utána mehetünk a Föld körül is.. de oda bringával kéne.. Látom a hátizsákod elég kicsi, de még visszabuszozhatunk a Budaörsi decathlonig pár cuccért- mosolyog. tekintete ragyogó és elszánt. Az a fajta, aki pont úgy..

Nem folytathatom, közeledik.. egyre közeledett.. nagy léptekkel jött, egy magas szárú bakancsban.. valami speciális erdőjáró bakancs lehetett, ilyen hosszú szárút én még nem is láttam.. rövid kis fantáziaszüleményem leendő útitársamról egy pillanat alatt atomjaira hullott, mikor megállt előttem egy nagyon magas idős úr. Köszönt és megszólított.. én meg visszarepültem az erdei valóságba.

-Hogy tetszik lenni?-kérdezte mosolyogva.
Meglepődve kipréseltem magamból egy "köszönöm jól"-t. Váratlanul ért, azt hittem a köszönés lesz az egyetlen kontakt közöttünk.
-Ugye milyen jó itt?- kérdezte. De ha nem kérdezte volna is tudtam volna, hogy ezt akarja kérdezni, hiszen sugárzott belőle az "itt a legjobb lenni a világon" érzés.. az öltözete, a tekintete, mindene arról árulkodott, hogy imádja az erdőt.
-Igen, nagyon jó. - feleltem. Hát persze, hogy jó. Hogyne lenne jó! - gondoltam - De miért tetszik kérdezni? - valahogy ez a kérdés csúszott ki a számon, annyira meglepett.. sosem kérdeztek még tőlem idegenek az erdőben, hogy hogy vagyok.. olyat már igen, hogy merre kell menni (ja nem, azt én szoktam.. :)
-Tudja öreg vagyok már, 76 éves - közben leesett az állam, nem nézett ki annyinak!- de a női szépséget még észreveszem. És olyan jó látni, hogy maga itt jön az erdőben. Úgy éreztem meg kell, hogy kérdezzem hogy van! - mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha picit zokon vette volna, hogy visszakérdeztem. Válaszolhattam volna azt is, "Oh, köszönöm jól, és Ön? " De nekem az jött, hogy "miért kérdezi?"
Miért akarom tudni, hogy miért kérdezi? Nem mindegy? Megkérdezte! Baj? Nem esik jól? Fura? Nincs joga hozzá? Belemászik az intim szférámba ezzel?

Dehogyis..

csak nem szokványos.. ahogy az sem, hogy valaki mostanság női szépségnek nevezzen. Nem, most nem ezek az idők járnak. Most azok az idők járnak, hogy.. (...)  igen, ez is egy várólistás téma.. hogy most milyen idők járnak.. de csak a téma várólistás.. az érzések nem.. hmm..

Jól esett, amit mondott. Kellett a lelkemnek. De mégis az volt bennem, hogy most már tovább kéne mennem.. Aztán meg jött az a gondolat, hogy mennyi időt képes vagyok elcseszni fényképezéssel.. most, hogy lemerült a gépem, miért ne időzhetnék egy kicsit ezzel az idős erdőjáró úrral?

-2004 óta járom az erdőt - folytatta..-azóta egészséges vagyok, boldog vagyok és jól vagyok. Előtte sokat betegeskedtem, dolgoztam.. olyan volt, a munkám.. tudja, én hiszek az Istenben.. nem gyakorlom a vallásomat, de napi 30 percet olvasom a Bibliát.. nem nézek TV-t és nem hallgatom a híreket. Az erdőt járom. Ugye milyen jó itt?

hallgattam és csak hallgattam..

-Ahogy mondom, nem gyakorlom a vallásomat - tért rá ismét e témára.. de azt gondolom a haragot és a gyűlöletet ki kell irtanunk magunkból. És ha az életünket bizonyos erkölcsi keretek között éljük, akkor nem lehet bajunk. Nem olyan rossz dolog az a 10 parancsolat.. mosolygott..

Miért mondja ezeket nekem?

valahogy jó volt hallgatni.. figyeltem a szavaira.. azt éreztem szó szerint meg kellene jegyeznem őket.. megérintett, ahogy ezt az egészet mondta. Nem okoskodva, nem fellengzősen, sem bölcselkedve. Olyan tisztán és egyszerűen.. ahogy az a kis szellő fújdogált a fák között..

-Szép gondolatok, köszönöm a szavait- mondtam neki.

-Nem akartam anélkül elengedni, hogy ezeket meg ne osszam magával. Tudja, ahogy jött itt az erdőben ezzel a tiszta tekintetével..

Végig napszemüveg volt rajtam, nem láthatta a szememet.. azt gondolom nem számít.. azt éreztem ez az, amikor a lelkével lát az ember.. amikor megérzi azt, hogy a másik fogékony a szavaira, a gondolataira..

Én semmit nem mondtam magamról.. én csak hallgattam őt.. ittam a szavait, mert az elmúlt időkben elgondolkodtam bizony, hogy jó úton vagyok-e.. és vártam valami jelre, ami helyretesz, vagy utat mutat.. mint a kagylók az úton..

A bácsi folytatta: -  Jó, hogy ezen az úton van, és amit csinál az jó - mondta szó szerint
Semmit sem tudott rólam.. de a választ megkaptam..
- Nem akarom feltartani, a JóIsten áldja meg, az egészségét és a derűjét mindig őrizze meg. Ezt kívánom magamnak is - és nevetett egyet..
Ez az egész dolog olyan meghitt volt.. olyan áldott.. szinte meseszerű.. ott álltunk a kizöldelt erdő csendjében, bár borús volt az idő, néha beszűrődött 1-1 napsugár, és a tavaszi szellő ahogy meglengette a fák ágait, egyfajta misztériumot vont e pár perces kis történés köré.

- Azt tudja, hogy a Szent Jakab útján vagyunk? A magyar El Caminon? - kérdeztem tőle, mielőtt végleg elbúcsúzunk.. akartam, hogy tudja.
-Tényleg? Ezt most magától hallom.. ez a Mária út, nem?
-Igen az is, de a Camino és a Mária út egy darabon egybe esik..
-Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek - dobott felém egy cinkos mosolyt és távozott..

Mentünk tovább.. én előre és ő is.. csak ellenkező irányban..

De jó, hogy nem léptem le a "hogy van" kérdés után... Áldottnak éreztem magam..  "jó úton van, és amit csinál az jó".. ki mond ilyet egy idegennek? miért mondta? Feltört belőlem a zokogás.. egybefolyt az erdő és az út és minden.. nem akartam hátranézni, hogy látom e még.. azt akartam hinni, hogy ez az egész csak a képzelet játéka volt és ha hátranézek már nem látom.. jött a semmiből és ment a semmibe..

.. de nem bírtam ki és hátranéztem.. pici pont volt már csak, de láttam.. hirtelen előkaptam a telefonomat, és lefotóztam vele.. a képet azóta nem találom.. nem töröltem ki.. többször is végignéztem és nincs ott.. a lelkemben viszont örök nyomot hagyott..

Egy farakásra ültem le nemsokkal utána, hogy a füzetembe írjam mindezt. Sokáig üldögéltem ott, nem akartam sietni. Teljesen mindegy meddig jutok, nem ez számít. Hanem az, hogy jó úton vagyok.



Megkaptam a kis csodát, amit nem rég a kávé mellett kértem a MOL kúton. Nem a jóképű srác jött értem hátizsákkal, akinek santiagoba kellett volna vinnie.. hanem egy idős úr, aki megríkatott a szavaival.

Többször felidéztem őket magamban:  "jó úton van, és amit csinál az jó". "Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek" 

És akkor szembejutott a kedvenc bibliai idézetem ( mert azért én is tudok néhányat. )

 "A szél ott fújahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született." (Jn 3,8)

Abban az időben hallottam, amikor pár évvel ezelőtt Nagypapámat elvesztettem. Akkoriban nagyon erősen hittem, hogy a lelke nem hal meg, hanem tovább él. Ott van a szél zúgásában. Sokszor gondoltam rá a nagy úton is. És kértem, hogy segítsen. Ha kimegyek hozzá a temetőbe, akkor sem a sírt nézem, hanem az égig magasodó gesztenyefákat, amiket mindig meglenget a szél.. ő nem a föld alatt van.. Mellesleg épp ma 5 éve, hogy elment.. pont ma van a napja. Hogy e sorokat gépelem.. Április 18-án.. talán ő üzent nekem az erdőjáró bácsin keresztül?

Igen, "A szél ott fúj ahol akar"

És végül így is van: Mind a semmiből jövünk és a semmibe megyünk.. És az a semmi, csak a halálunk után nyer értelmet. Addig meg az a dolgunk, hogy ezt a valamit elfogadjuk és örömmel éljük meg. Adjunk érte hálát, kis életünkért, még ha olykor nehéz idők is járnak.. És mosolyogjunk, amíg a bőrünkön érezzük a szellő fuvallatát :)

És most gyújtok érted egy gyertyát, drága Nagypapám! És ajánlom Neked e sorokat..

***
(Pátyig jutottam aznap, mindössze 17 km, majd visszabuszoztam.. de nem bántam, hogy így alakult.. Tudom, miért kellett reggel lekésnem a csoportot és egyedül mennem. Ők Zsámbékig is elértek. Én majd legközelebb ;-) Magyar Camino.. a szívembe zártalak Téged is :)

Páty kapuja, a falu határa







2018. április 2., hétfő

Erdély és a Csíksomlyói Búcsú- amit számomra jelent


Mindkét Caminomat megalapoztam 1-1 erdélyi úttal is, a Csíksomlyói Búcsúhoz, azaz pünkösdhöz kötve. Meghatározó élmények voltak számomra, de hogy mit is jelent nekem Erdély és a búcsú, mindjárt elmesélem. 1995-ben jártam ott először, még szinte gyerekként, a barátnőmmel és családjával és egy busznyi emberrel. Tusnádfürdőn voltunk egy gyönyörű fenyveserdővel övezett szállodában. Zsuzsi barátnőmmel igen elevenek voltunk akkoriban, a lépcsőmenti széles betonperemen csúszdáztunk, este pedig kilopóztunk az erdőbe, hogy elszívjunk 1 Zsuzsi apukájától elcsent cigit..  
Bár csodálattal néztem a  hegyeket, a kis Somlyó és nagy Somlyó nyergében elterült hatalmas, szinte végeláthatatlan színes emberszőnyeget, maga a búcsú mély nyomot nem hagyott bennem, ellenben az égető nappal az arcomon. Ahogy elkezdődött az ünnepi mise a nyeregben, én álomra hajtottam a fejem a dombon és az egészet végigaludtam. Az óriási hegyek, friss patakok, fenyvesek, az úton szabadon mászkáló tehenek persze elvarázsoltak, de nekem ez az egész akkor csak egy „hurrá utazunk” élmény volt. Aztán tovaszállt, mint a lopott cigaretta füstje a tusnádfürdői erdőszélen..

 Aztán eltelt 15 év Csíksomlyói búcsú nélkül, közben Édesanyám évről évre járt egy buszos társasággal, és mindig lelkesen mesélt az élményekről.. hogyan hűtötték a csíki sört a patakban, milyen jókat piknikeztek a Hargitán, és hogyan nyelte a társaság a könnyeit a Székely Himnuszt elénekelve Madéfalván.
2010 egy nagy változást hozott az életemben, mintha egy másik szemüvegen át néztem volna a mindenre. Megmozdult a lelkem, a világ nyílni kezdett, észrevettem a szépet és a jót ami körülvesz. Akkoriban kezdtem el a természetet és az épületeket csodálni, és az embereket kivenni azokból a skatulyákból, amikbe éveken át beleraktam őket. 
A sok változással együtt Erdély ismét hívott, éreztem, hogy most már biztosan mennem kell. Szintén buszos társasággal, 5 napra. Ez az út megalapozta Erdély szeretetemet, egy olyan érzés lett rajtam úrrá, amit előtte addig nem éltem meg. Akkor éreztem át, hogy milyen magyarnak lenni. Hogy az én magyarságom semmi azokhoz az emberkéhez képest, akik itt élnek Székelyföldön, és az elszakítás után is összetartottak és megőrizték a hagyományaikat. Most nem a rossz értelemben vett magyarkodásra gondolok, ami oly sokaknak, érthető módon taszító, hanem arra a tiszta érzésre, amihez nincs méltó fogalom még az igen gazdag és árnyalt magyar nyelvünkben sem.

A határtól többszáz km-t buszozunk jórészt románok lakta területeken, aztán egyszer csak ismét magyar feliratok mindenütt.. a házakon, a boltokon, az intézményeken.. kicsik és nagyok, fejkendős nénikék a takaros kis portáik előtt integetnek a magyar buszoknak.. Láthatóan örülnek.. Örülnek, hogy  jönnek az anyaországbeliek.. akikhez sok évvel ezelőtt ők is tartoztak, és bár egy rossz döntés és egy máshova rakott határvonal elszakította őket, a lelki köteléket egyetlen politikai intézkedés sem tudta elvágni. Integettem nekik.. de olyan könnyáradat tört elő belőlem, amit akkor szintén nem tudtam hova tenni.. most miért sírok? Mi van? (most is homályosodik a szemem, ahogy írom, én már csak ilyen kis szentimentális vagyok, ha szóba jönnek a számomra fontos dolgok)

Csíkkarcfalva egy kis székely falu, vendégház a csörgedező patak partján.. itt volt a szállásunk. Szinte még a csomagokat sem pakoltuk be, a zenekar már húzta a nótát, így vártak bennünket. Az ízletes, finom ételek és pálinkák csak fokozták a hangulatot. Ez egy olyan megérkezés volt, amilyen azóta se.. Hatalmas táncmulatság kerekedett, emlékszem még fürödni sem mentem el, annyira elragadott magával, és ott roptam az úti adidas szabadidőmben. A trottyos zenét valahogy nem szeretem, épp ezért a hagyományos lagzikat és a bálokat sem, de itt Székelyföldön fel sem merült bennem, hogy ne mulassak rá! Itt ez is más volt..

Ez az út meghatározója volt nemcsak a későbbi erdélyi útjaimnak, de a hitemet is megalapozta. A szombati csíksomlyói búcsúban Böjte Csaba atya mondta a beszédet, minden szavát ittam. Nagyon örülök, hogy akkor Ő volt ott és őt hallgathattam. Nem sok nála hitelesebb embert ismerek a hit megélésben. Persze párat még fel tudnék sorolni, de ő mindenképp köztük van. A búcsú után teljesen váratlanul egy piknik fogadott minket a domboldalon a fenyvesek tövében a Csíkszentkirályi polgármester jóvoltából. Akkor már vega voltam, így  csak puha kenyeret, házi sajtot és rengeteg friss zöldséget ettem, de állítom itt volt a világ legfinomabb és legroppanósabb zöldhagymája és zöld uborkája! Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok.. na, az megint olyan hangulat volt, hogy nincs rá szókiöntő-forma ;-)

2010 volt az első flow élmények éve.. kezdődött áprilisban a 6 fős Balaton körbetekeréssel (BK flow-ról máskor írok), és ez a májusi Erdélyi út pedig kiteljesítette. Persze leírhatnék minden erdélyi utamat épp ilyen részletességgel, (az egyik utamról a komplett kézzel írott útinaplóm a mai napig megvan), de az igen hosszú lenne, és bevallom ez az írás most nem is útibeszámolónak készül.. 
Ezután még 5-ször voltam Erdélyben és a pünkösdi búcsúban, mindegyik út adott számomra 1-1 személyes üzenetet, és átélhettem általuk kisebb-nagyobb csodákat is, akárcsak a Caminon. Erdély a szívembe beleépült, és azóta is fontos részt képvisel benne. Egyszer úgy fogalmaztam, a szívem földrajzilag 3 részre van osztva, egyik a Balaton, a másik Erdély és a harmadik a Camino.

Legutóbb 2016-ban, közvetlenül a Nagy út előtt voltam Csíksomlyóban. Nem is terveztem akkor, úgy véltem nem engedhetem most meg magamnak.. ám egyik nap munkába menet az utcán, találtam egy kis csíksomlyói érmét. Na mondom, ez jel. Biztos, hogy ott leszek. És ott voltam.

Tavaly nem voltam ugyan, de a tv-ben néztem a közvetítést az eseményről. Azt éreztem ott lenne a helyem. Van ott valami titokzatos erő, valami tömény szeretet és gondviselés, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az embert.. talán az ott élő magyarok vendégszeretete, az a végtelen egyszerűség, ahogy megnyilvánulnak? Van ott valami leírhatatlan tisztaság az emberekben.. a tekintetükben, a beszédükben, a cselekedeteikben.. és valami végtelen erő, ami összetartja őket, ami odavonzza azt a többezer magyar embert évről évre. Lehet mondani, hogy sokan csak magyarkodni mennek.. mások meg túristáskodni.. vagy csak bámészkodni.. teljesen mindegy.. valamiért odamennek, és akarva-akaratlanul tagjai lesznek annak a hatalmas és vége láthatatlan közösségnek.. részei az egésznek.. egyébként hogy mások miért mennek oda, az nem az én dolgom.. azt, hogy nekem mit jelent, éppen elég tudnom. De bevallom még nem sok olyannal beszéltem, akit Erdély szelleme nem érintett volna meg.

Pár napja ismét egy „olyan” erővel hatolt belém az érzés: mennem kell.. ott kellene lennem. Szeretnék ott lenni. Kimondhatatlanul szomjazom rá! Ott leszek, tudom. Hogy hoygan és miként még nem tudom, nem terveztem semmit, csak beírtam a MÁV keresőbe a Budapest-Csíkszereda vonatot, és megnyugodtam, hogy van ilyen J Nagy vágyam, hogy egyszer gyalog vagy biciklivel menjek ide, ahogy sok más zarándok is teszi. De sajnos ennyi időt most nem szakíthatok ki, ahhoz már korábban kellett volna szervezkednem. Viszont szeretnék legalább egy napot zarándokolni előtte. Most ezen töprengek többek között, hogyan valósítsam meg mindezt.. és eszembe jutott mi lenne ha megosztanám a kérésemet, ahogy a Camino előtt is tettem: befogadna valaki Csíkszeredán vagy környékén a pünkösdi búcsú idejére? Nem ingyen kérem, ez most más, mint a Caminon! de nekem többet érne egy itt élő családnál megszállnom, mint egy szállodában aludnom..

Miközben ezt írom, megkérdeztem Henit, a kis erdélyi lánykát, akinek nővére Svájcban él a családjával, és akik a vándorúton befogadtak, hogy otthon lesznek-e Pünkösdkor.. kiderült, hogy igen J
Svájci Caminom akkor rajtuk keresztül adott nekem egy kis szeletet Erdélyből, aminek valahogy különösen örültem. Róluk írtam az úton is! Még Svájcban megbeszéltük, hogy ha megyek Csíksomlyóra akkor találkozunk! Szívből remélem, hogy összejön! Ha igen, biztosan fogok Neketek írni róla! J