Tegnap találkoztam egy 18 éve nem látott ismerősömmel, akivel
évekig csak virtuálisan követtük egymás útját. A találkozás fantasztikus volt,
még most is a hatása alatt vagyok.
E nagyon régi barátnőm azt mondta nekem, „Te
annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”.
Aztán meséltem neki a hétköznapi küzdelmeimről, az utamról, és ami
azután következett. Arról a világról, ami keményebb minden vándor útnál, ami
kiforgat önmagadból egészen addig amíg nem vagy hajlandó szembenézni vele. Arról
az útról, hogy milyen az, amikor az embernek felnőttként a 0-ról kell magát
felépítenie a legnagyobb bizonytalanságai közepette és amikor azt érzi, hogy
egyszerűen nincs segítség. Arról az útról, amikor azt hiszed meghozod életed
nagy lépését és aztán pofonok sokasága ér. Az a világ, amikor már nem a védő
szeretet, és az emberek közvetlensége vesz körül, hanem a rideg elutasító
valóság.
A tanulás és fejlődés bizony kőkemény árat követel.
Kemény utat jártam be a mai napig. Tudom, hogy ezt nem
véletlenül kaptam, hanem azért, hogy tanuljak és fejlődjek, hogy tisztába jöjjek a határaimmal, kit és mit engedhetek be, és a belső kis bizonytalansággal, ami oly hűségesen kísért, szépen
leváljunk egymásról.
Én nem titkolom a gyengeségeimet. Belül nagyon is gyenge
vagyok és sebezhető, ami a felszínen látszik olykor az a védőpajzs. Valahol szükség
van erre, hiszen a világomba most már nem engedek be akárkit. Ez most így viccesen
hangzik, hogy épp a közel 3,5 ezer követettségű blogomba posztomom majd mindezt, ahol
kezdettől fogva osztottam meg dolgokat a
belső utamról, de úgy vélem,hogy ez nem hasonlítható össze a személyes emberi kapcsolataimmal.
Alapvetően
nyitott típus vagyok, és képes vagyok hamar nagyon közvetlen hangot megütni az
emberekkel. Aki fogékony erre, az „marad”, aki nem, az úgyis megy tovább. Szeretek magamról beszélni és mások élettörténeteit
hallgatni. Szeretem megosztani a gyengeségeimet, mert egyfajta kapcsolódást hoz
létre a másik emberrel. Nyilván ezt az azután, ha látom a másik fogékony rám.
Lehetünk a gyengeségeinkben is magabiztosak. A belátott és
felvállalt gyengeségek magabiztossá tesznek, de cseppet sem arrogánssá. Ezt
amiatt írom, mert sokan összekeverik a magabiztosságot a nagyképűséggel és
arroganciával. Pedig nem rokon lelkek. Az arrogancia egy nagyon merev, kemény,
de mégis könnyen átlátható védőpajzs. Az arrogáns ember, aki nem meri a
gyengeségeit vállalni, azt hiszi, ezzel parancsol magának tekintélyt, hogy
ettől lesz valaki. Ez hamar átjön, de az ilyen embertől a többség inkább menekülni próbál, mintsem megérteni viselkedésének okát.
A magabiztos embernek erre viszont nincs szüksége, mert belül már
megharcolta a magáét. Már természetesen mer kiállni magáért és nincs szüksége arra,
hogy másokon uralkodjon, őket lefelé nyomva saját akaratának érvényesítéséhez. Ha
minden ember rendelkezne azzal az egészséges magabiztossággal, akkor nem lenne
annyi betegség és annyi konfliktus a világon. Valójában alapvető célunk kellene
legyen ezt megtanulni. Mert többségünk
ezt nem hozza otthonról sajnos. És sokan nem vagyunk ehhez elég tudatosak sem.
Ez esetben az élet gondoskodik róla, hogy megtanuljuk, olykor nagyon kemény
áron.
Nem vagyok pszichológus, sem életvezető, de magam
tapasztalatai azt mondatják velem, hogy ez bizony tanulható. Egyszerűen
figyeljük meg a reakcióinkat bizonyos konfliktushelyzetekben és hamar kiderül
mennyire vagyunk magabiztosak és mennyire állunk ki magunkért. Hagyjuk magunkat
lenyomni és belül puffogunk csak, vagy visszatámadunk. Esetleg kellő
higgadtsággal és ész érvekkel megvédjük a magunk igazát. Ez utóbbi a
legnehezebb, itt én is elbukom. De a saját belső szorongásunk feloldása
érdekében azt mondom még a visszatámadás is jobb (na nem az erőszak), mint az
elfojtás..
Gyengeségeink felvállalásának is megvan persze a maga
helye/ideje, senkit sem buzdítanék arra, hogy egy állásinterjún rakja ki őket.
Az egy vizsgahelyzet, ahol valahogy át kell menni, később majd úgyis
kiderülnek. A poén az, hogy már egy rövid beszélgetés alapján is lejön egy
emberről sokminden. Így a titkolt gyengeségek is. Amik beszédesebbek, mint a
felvállaltak. Nyilván ehhez nem árt némi emberismeret, és jól működő ösztönök..
Összegezve, nem az a cél, hogy szabaduljunk meg az összes
gyengeségünktől, mert az egyenlő a lehetetlennel. A cél az, hogy elfogadjuk és
vállaljuk őket, hiszen a valódi erőnk ebben mutatkozik meg.
Nagyon hálás vagyok régi barátnőmnek ezért a beszélgetésért,
hogy együtt leáshattunk lelkünk sötét bugyraiba és láthattuk egymás igazi arcát
ami a felszín alatt rejtőzik. Mert igen, néha kellenek az ilyen beszélgetések!
A világ arra visz minket, hogy legyünk nagyon nagyon kemények, mert különben áttaposnak rajtunk. Én ha megfeszülök sem tudok olyan kemény lenni, mint amilyet a világ elvár, mert nem tudok önmagamból kifordulni. Ha így lenne az már nem én lennék.
Én nem egy falakkal körülvett őrtorony akarok lenni, akihez nem létezik út, hanem elérhető azok számára akikkel dolgunk van egymással. A célom sokkal inkább megtalálni azokat a szálakat, embereket, akikkel egymást segítve tudjuk egymást a céljainkhoz eljuttatni úgy, hogy közben emberek maradunk a szó szoros értelmében.
Embernek maradni és emberként alkotni valami igazán nagyot és maradandót a világ számára..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése