(Kaland)vágy kontra félelmek

.. pár gondolat, kis motiváció, ha elindulnál, de még félsz..


Nőként egyedül közel fél évet gyalogolni ismeretlen tájakon, olykor egyedül sátrazni a pusztában, padon, vagy zárhatatlan ajtajú kis házakban egymagam aludni, mondhatni veszélyes és félelmeket ébreszthet sokakban.. mondhatni.. lehet mondani.. talán annak tűnik.. de a valóság teljesen mást igazolt..

1.szállásom Ausztriában (itt még nem volt sátram és aznap hagytam el a polifoamot is....kissé kemény lett)

Az út valóban rejthet veszélyeket, hiszen magányos séták hosszú hosszú km-eken át erdőkben, pusztákban, olyan utakon, ahol úgy éreztem egy lélek sem járt rajtam kívül.. bármi történhetett volna, ha épp egy nem jó szándékú ember ólálkodik arra felé.. aztán a köves meredek talajon számtalan esély van balesetre, főleg 15-18 kilóval a hátamon.. megjegyzem, kimondottan egyetlen balesetveszélyes szakasz sem volt, nehogy bárkit ez eltántorítson, de a súlytól, fáradtságtól előfordulhat egy rossz lépés..  aztán a nagy „migránsveszély” amivel riogattak itthoni ismerősök, ennek ellenére én eggyel nem találkoztam. És még sorolhatnám.. (kóbor kutyák, vaddisznó, sáska stb)

Bármi lehet veszélyes, az is ha kilépsz az utcára. Mindentől lehet félni. Egy ilyen hosszú úton pláne.

De, az érem mindig két oldalú.. ahogy a fény és az árnyék is mindig együtt járnak.. ami igaz, annak az ellenkezője is..  A  kérdés csupán  az, hogy Te mire rakod a fókuszt..  félsz, vagy lépsz.. a bajt várod, vagy az út kis csodáit..  

Ahol veszélynek vagyunk kitéve, ott van védelem is, de ahol túl nagy a kényelem és a biztonság, oda befurakodik valami sokkal nagyobb szörnyűség, mint ami az úton történhet: a megcsömörlés, az unalom, a kiégés és a közöny..

Én ez utóbbitól jobban félek, mint attól, hogy kilépjek az ismeretlenbe.

Persze felmerül a kérdés, hogy hova lépjünk? Hiszen nem akar mindenki Szent Jakab útján vándorolni Santiago de Compostelába, vagy akár máshova.. nem is járható ez mindenki számára. Csak azok számára, akik elindulnak rajta ;-) de nyilván vannak más utak is..

Hogy mi a te utad?

Az, ahova a szíved húz.. ahol most lenni szeretnél.. amilyen lenni szeretnél.. amit csinálni szeretnél.. azt az utat célozd meg és tegyél meg érte mindent, amit tudsz.. bármilyen kis lépésenként.. a félelem mindig ott lesz.. de ha a vágy egy kicsit is felülmúlta, ha a mérleg egy fokot is átbillent a vágy javára, akkor rajta, menj és ne nézz hátra! Dolgozz meg érte! Külvilággal ne törődj, ők nem tudják benned mi zajlik! Nem is érdekli őket igazából.. csak saját maguk, és minden negatív megnyilvánulásuk csak azért van hogy téged letörjenek, mert irigylik az elszántságodat.. ne hagyd magad.. csak azokkal foglalkozz, akik bátorítanak, segítik az utadat! Meg fog jönni a segítség a következő lépéshez! Csak ne add fel!  

"Most már nem adom fel ;-) " (Spanyolország, Castrojeriz után)

Bármi lehetséges a saját hited szerint.. bármi.. nem úgy bármi, hogy csak úgy bármi, hanem a hited szerinti bármi.. de amire vágysz, abban már hiszel, csak kérlek ne ragadj le a sóvárgás szintjén, ahogy én tettem évekig.. az nem visz előre.. a sóvárgás az hitetlenség.. az rossz barát.. hidd el, hogy képes vagy arra, amit szeretnél.. mert az a vágy ott, az nem véletlen! ;-)

Uh, ez kicsit ilyen „korunk hőse motivációs tréneres” szöveg  lett, pedig nem annak szántam! De annyira ezek vannak bennem.. mert az élet olyan gyorsan képes leperegni, és időnk sosem lesz több, csak egyre kevesebb.. ezt nem nyomasztásképp mondom, de tény, hogy itt az idő összekapni magunkat! ha megérted e mondatokat, elgondolkodsz egy kicsit és lépsz valamit, akkor egészen biztos, hogy nincs késő. A motiváció pedig magamnak is szól, mint mindig..

Az út nem egyenes! Göröngyös és akadályokkal, fájdalmakkal tarkított.. Magyarországon 3 napig küzdöttem a vízhólyagokkal és következményeivel az eső és az eltévedésekből adódó rossz talajviszonyok miatt, nem tudtam hogyan lesz tovább, de lett.. mentem.. Ausztriában egyszer estem térdre sziklán, de egy nagyobbacska térdsebbel megúsztam és mentem tovább.. szintén Ausztriában volt egy napokig tartó talp fájásom egy túlerőltetéstől, akkor pihentem, aztán folytattam.. még mindig osztrákhon: majdnem gyorsabb volt nálam a talaj egy szakadékban, mint a mászásom, de az utolsó pillanatban ott volt egy kis fa, amiben megkapaszkodtam, és valami láthatatlan erő felsegített a peremre. Mindig ott volt a segítség, sosem „hibázhattam” nagyobbat, mint ami még korrigálható! 

A banán mindent begyógyít, ennyi kis seb meg belefér :D (Ausztria, Göttweig után)

Ha féltem éjjel a sátorban, vagy „gyanús alakot” láttam az úton, arra gondoltam, ha itt veszteném életemet, annak az ég világon semmi értelme nem lenne! Ezen néha még el is mosolyodtam.. mert így van.. amire hívást kapunk az nem véletlen, a küldetésünk beteljesítéséig nem halhatunk meg!

Nekem az egyik ugyan teljesítve, de a fő küldetésem még úgy érzem messze .. addig még van egy csomó részküldetés..

Az utam végül azt igazolta, hogy akár az én félelmeim  1-1 helyzetben, akár az otthoniak aggodalma, a „jószándékúak” vészmadárkodása  teljesen alaptalanok és feleslegesek voltak. Ebből merítsetek erőt egy bármilyen elinduláshoz J

Ne engedjük az életet csak úgy tovahaladni mellettünk, ragadjunk egy vándorbotot és  inkább menjünk vele! 

felpakolt vándor Pamplonában :)

Buen Camino nekünk, mindenféle úthoz!!