Itthon vagyok, de tovább járom az utat. Számot vetek, visszagondolok, ülepítek és tovább forgatok. Nemrég kiraktam egy posztot, mert azt éreztem hálával tartozom annak a rengeteg embernek akik segítettek. Nem ömlengeni akarok, vagy túlzásba vinni, de azt akarom tudja meg a világ mennyi jó ember van. Hogy miért fontos ez? Azért mert tele vagyunk félelmekkel! Azt sulykolják a fejünkbe, hogy félni kell! Kaptam hideget meleget az indulásom előtti időszakban, és közben is.. hogy mennyire aggódnak értem.. aztán hazajöttem épségben.. és mindezt úgy, hogy egész úton semmi veszedelemnek nem voltam kitéve. Pedig még ki is tettem magam, amikor a szabadban aludtam, vagy a sátorban a semmi közepén.. és jártam rengeteg kihalt úttalan utakon egyszál magamban.. többet mentem egyedül, mint másokkal. Ráadásul egy csomóan olvasták az útvonalamat, bármilyen jóembernek álcázott őrült szervkereskedő is befogadhatott volna.. Bármi történhetett volna. De nem így lett. Végig tudtam, hogy nem lesz baj. Az indulásomkor megáldott Laci Atya. Nekem ez sokat jelentett, és nem azért mert valami fanatikus vallásos vagyok. Csak hittem benne. Hittem, hogy ennek van értelme! Hogy ez az áldás nem megy el csak úgy a levegőbe! Rajtam van és véd. Meg a kagyló is a táskámon. Most hányan gondoljátok ezt, Istenem hogy lehet már ilyen naív? De őszintén? Nem gondolom, hogy naív vagyok.. csak vannak megérzéseim.. és működtek az úton is. Jórészt kisgyerekes családok fogadtak be, vagy (házas)párok, pár egyedülálló is. Mindenhol a lehető legnagyobb biztonságban éreztem magam. Persze mindezt megelőzte pár üzenetváltás, abból már lehet látni tényleg jó szándékú e az illető.. igen, működött.. olyan bizalmat kaptam, hogy néhol magam is meglepődtem. Rám bíztak lakást, bizalmas dolgokat osztottak meg velem, még pénzt is hagytak elől nem egy helyen. Egyszerűen oda-vissza működött a bizalom. Egyetlen helyen mesélte egy szállásadóm, hogy a munkahelyén megpendítette jön hozzá egy vándor lány, aki a Caminot járja épp.. "nem félsz? majd jól meglop" volt a reakció.. magyar munkatársaktól.. ezen jót nevettünk persze mindketten.. mondtam is neki, rakja el éjszakára a plazmatévét, mert hátha.. jól jönne pár plusz kiló..
A vándorina csoportban is csupa bíztatást kaptam, meg is lepődtem, hogy semmi rosszindulatú megjegyzés.. azért oylanok előfordulnak a neten, akik csak úgy szeretnek kötekedni bármilyen témában.. jó, egyszer írt valaki, hogy tiltsam le (mármint őt), mert zavarja, hogy az ismerősei lájkolják az oldalamat.. Meg hogy szép dolog amit csinálok, de neki ellenkezik az elveivel.. nem tudom azóta sem milyen elveket sérthettem meg.. és éppen kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy őt tiltogassam le főleg hogy nem is ismerősöm, úgy meg elég nehéz.. "Mondd meg az ismerőseidnek, hogy ne lájkoljanak ha zavar" ennyi válaszra futotta..
Aztán az is elgondolkodtató, hogy annyi jó mellett miért veszem észre mégis ezt a kis "rosszat" és miért is foglalkozok vele? Mert ha még mindig eszemben van akkor foglalkozom vele.. valahol hallottam, hogy napi gondolataink igen magas %-a negatív gondolat.. már nem tudom a számot, de magas. Pedig épp a gondolatainkkal idézünk elő dolgokat.. nem lenne jobb a jóra fókuszálni? Globálisan az egész utamat nézve tudtam a jóra koncentrálni, mert hittem, hogy jó lesz és épségben végigjárom, de kis részletekben "kis rosszakban" viszont éppúgy el tudok veszni. Régebben ha valami negatív megjegyzést kaptam szörnyen el tudtam keseredni.. mindig engedtem mások véleményének, azt hittem ők mindent jobban látnak/tudnak, mint én.. mert nem volt önbizalmam, semmire nem értékeltem magam. Mindenkit jobbnak láttam magamnál. Ez az érzés főleg 2013 és 2016 között tett különösen mélypontra. Aztán amikor kipattant bennem a "nagy út" gondolata, onnantól kezdtem erősödni. Először nem sok embernek hoztam nyilvánosságra, csak azoknak akikben biztos voltam, hogy megértenek (ez max 2-3 ember!!). Jó tanács, bármilyen terve, elképzelése van az embernek, nem szabad mindjárt mindenkivel megosztani.. csak az "arra érdemesekkel".. a többiek elvisznek más irányba.. később, amikor már 100%-os vagy benne, mehet mindenkinek.. mert akkor már leperegnek rólad az ellenzők, rosszakarók.. Ki a rosszakaró?? Bárki, akár közeli jó "barát", "kedves" ismerős is lehet.. persze nem úgy tűnnek fel, mint valódi rossz akarók.. ők valójában jót akarnak.. hiszen csak megmagyarázzák miért szar a terved.. hogy bezzeg ők ezt máshogy csinálják és az milyen jó! te meg egy hülye vagy és felelőtlen.. és amíg nem vagy elég erős ezt el is hiszed.. és a jó elképzelésed átfordul egy negatív irányba.. a "jóbarát" meg örül, hogy győzött, és amikor te szenvedsz, mert mégsem megy úgy ahogy a "jóbarát" mondja akkor ő már nincs ott és nem segít.. Nekem is mondták hajajj.. "nem értek egyet azzal amit csinálsz" " a világ tele van hülyékkel" "neked itt lenne a helyed" "Bátor vagy, hogy 35 évesen elindulsz", "neked férjhez kéne menned meg gyereket szülnöd" (na ez a "kedvenc" témám..) "neked itt kell boldogulnod, minkenki így csinálja" "nehogy azt hidd, hogy az álmokat csak úgy meg lehet valósítani" "nehogy azt hidd, hogy a te problémád a legnagyobb" "egy ilyen jó munkahelyet itthagyni??" "nem tudod mit csinálsz jódolgodban" és még sorolhatnám.. Útközben is kaptam aggodalmas üzeneteket, bevallom nem érintettek jól.. megtehettem volna azt is, hogy bemutatom az utamat úgy, mint egy rózsaszín felhőt, hogy minden szép és fantasztikus és csodálatos.. sok iylen dolog is volt, hogyne.. de ha csak erről írok nem lett volna hiteles.. azt akartam bemutatni milyen az utam.. valójában.. igyekeztem a kemény helyzeteket is leírni.. (és még mennyit nem le sem írtam..) mert így hiteles.. és nem azért, hogy bárki sajnáljon vagy aggódjon.. "Az aggodalmak a fordított imák: amit szeretnél épp az ellenkezőjéért imádkozol" és ez nagyon igaz. Ott az úton egy teljesen más lelkiállapotban voltam. Az érzések felerősödnek, a hullámok sokkal nagyobbak.. a jó is és a rossz is erősebb érzésként jelenik meg.. Sokszor éreztem magam frusztráltnak a fáradtságtól, a bizonytalanságtól, hogy pl hol alszom aznap.. ha épp egy családhoz mentem, akkor igen is volt bennem egy megfelelési kényszer féle, hiszen mégiscsak ki vagyok szolgáltatva és én most kérek.. azzal már, hogy megtettem a felhívást az oldalamon, azzal már kértem.. és kaptam.. és most itt az elfogadás ideje.. tényleg elfogadhatom? És vajon mit gondolnak rólam? A kisgyerekes családoknál néha előjött bennem ilyen kisebbségi komplexus féle, hogy már én is tarthatnék itt.. hogy ők az én korosztályom(+/- pár év és már gyerekük/gyerkeik vannak) én meg még egy kapcsolat kezdeményt sem tudok felmutatni.. aztán rájöttem ez egy hülye és abnormális mérce.. amit a társadalmi és családi nyomás tett rám.. hogy nem vagyok elfogadható, mert nem produkáltam azt a szintet, amit egy korombeli nőnek kellene. Ezek az érzések egy külön fejezetet megérnének, így most nem is megyek bele.. folyamatos harcban álltam magammal.. mert siettetni akartam azt, amire még nem voltam felkészülve.. nekem egyetlen mércém lehetne: én magam. Hogy időről időre mennyit változom.. és nem az, hogy másokhoz képest hol tartok.. ők mások, én meg én vagyok. Lehet-e haragudni a májusi cseresznyére áprilisban, hogy még alig zöld? Vagy a diófára júniusban, hogy még sehol a gyümölcs? Mi magunk is pont így működünk. Mindennek eljön az ideje. Csak a gyümölcsfák kiszámíthatóbbak persze.. hacsak nem jönnek közbe szélsőséges időjárási viszonyok, fagykár, aszály stb.. Ha már mezőgazdaság: a búza épphogy érni kezdett mikor indultam, s mikor hazatértem már a gesztenye is lehullott.. érdekes volt testközelből figyelni a természet váltakozásást. A gyümölcsök foylamatosan értek, Magyarországon az eper, Ausztriában a cseresznyét zabáltam a fáról, Svájcban a szamócát az erdőkben és árok partokról, Franciaország volt a gyümölcsevés netovábbja, a pofátlanságig sok szedret tömtem, almát, körtét olykor, lehullott szilvát az útról, és a rengeteg füge.. hajajj.. Spanyolországban a szeder még nyomokban fellelhető volt, de már igencsak elérett, így maradt a bolti bananosz és a naranja meg az aszalt füge, amit főleg Norbitól kunyeráltam. Jó, ennyit a mezőgazdaságról.. folytatás köv.
Kicsit visszatérek az induláshoz... ahogy írtam, vegyes volt a fogadtatás.. nagyon kevés volt, aki szívből elfogadta és megértette a tervemet.. vagy legalábbis nagyon igyekezett elfogadni.. de a legtöbb emberen a döbbenetet láttam.. ahogy írtam gyenge voltam és érzelmeimben befolyásolható.. a bennem bízók lelkesítettek, az ellenzőim lehúztak.. de a tervemben már voltam annyira biztos, hogy lebeszélni nem tudtak volna.. baráti körömben sem örvendtem nagy népszerűségnek.. aggódtak..
Fel kellett húznom egy falat.. nem voltam kíváncsi a véleményekre! Nem azért mert nem szeretem a barátaimat, hanem egyszerűen nem értettek meg. És ez volt az egyetlen védekezésem. Tudom, hogy ezzel megbántottam őket..
Még az utam előtti napokban elindultam körbetekerni a Desedát (tó Kaposvár mellett).. még nem értem ki a városból, tekerek az úton.. megáll egy autó, kiszáll egy távoli ismerős ( a távolit most ismeretségi fokban értem) és megkérdezi hova megyek. Mondom, ki a Desedára.. "És nem félsz?" na az ilyen kérdésektől sajnos oszlik a Desedai vágy okozta lelki harmóniám.. Mitől félnék?? este fél8 körül lehetett májusban, világos volt, bicikliző, futó emberek az úton, nem is értettem.. Néztem értetlenül.. aztán több sem kellett rátért arra, hogy hallotta a tervemet és hogy mi 30-as nők meg vagyunk bolondulva, hogy nem bírunk magunkkal, nekünk már férjhez kéne menni meg szülni..jódolgunkban nem tudjuk mit csinálunk.. és nem is érti nekem miért kell világgá mennem.. Mondom, nem voltam nagyon beszélgető viszonyban az illetővel ezelőtt.. ezen is meglepődtem, hogy emiatt megállt és kiszállt a kocsiból.. vajon ennek mi értelme volt? Az egyik biztosan az, hogy most írjak róla, a másikat csak fejtegetni próbáltam.. valószínű-mivel sokad rangú ismerőse vagyok- nem féltésből mondta.. ezt levágtam.. csak le akart húzni.. jól odamondani.. mert neki épp szar életszakasza volt akkor, hiszen épp szakított a párjával, aki szintén 30-as nő.. (ezt később tudtam meg).. ja, hogy innen fúj a szél?! Saját lelki nyomorát rám vetítette ki.. mert én is okozója vagyok az ő problémájának, hiszen én is épp világgá megyek és nem pedig épp megállapodok valaki mellett, hogy jó példa lehessek! Hogy miért teszem ezt, mi van valójában a lelkemben az persze nem érdekli! csak rendelkezésére áll pár tényadat: Dorina, 30-as, világgá megy, egyedül!!..
Lehet, hogy tényleg nem normális dolog nekivágni a világnak egyedül 30-as nőként.. nem szokványos, mondjuk úgy. Addig vajon miért nem jutnak el az emberek, hogy ennek oka van!! Miért kell bírálni? Nem véletlenül és nem hirtelen jutottam erre az álláspontra. De nem igazán tudtam kivel megbeszélni, hiszen a környezetemben nem ilyenek az emberek! Nagyon kevés, aki tényleg mer valamit lépni.. hiszen sokan elvannak a "büdös a szar de legalább meleg" kategóriában.. én is elvoltam, mondom!! Nem voltam jobb én sem sokáig! Nagyon nehéz a büdös melegből kilépni!! Irtó visszahúzó ereje van, hiszen a szag már elkábított, a melegből meg ki az a hülye aki ki akar lépni a hidegre? Főleg bekábulva? Teljesen érthető! Nem is mondom senkinek, hogy lépjen ki, mert amíg ő maga rá nem jön, addig én nem magyarázhatok senkinek! Nekem is mondogatták már, hogy menjél, lépj le, amikor annyira odavoltam.. de nem mentem.. és ez jó is volt nekik, mert lehetett tovább együtt sajnálkozni.. Aztán eljött az idő, kinyílt a szemem és meghoztam a döntést.. erre egy normális reakció az lenne, mégha nem is érti az ember: tök jó, hogy végre mersz lépni, ha ebben látod a megoldást, akkor ez úgy is lesz, biztosan végigcsinálod.. bár szeretlek és féltelek, de végig veled leszek gondolatban.. szurkolok neked, hogy gyümölcsöző legyen az utad és baj nélkül végigjárd!" Ugye, valami ilyesmit várnánk hasonló helyzetben! Aki tényleg szeret és szívből, az megérti (nem az észjárásomat), a döntésemet! és egyszerűen csak bíztat.. volt ilyenben is részem bőven.. Barátnőim közt is volt pár aki nem értette, nem helyeselte.. de elfogadták a döntésemet, és méltóképp el tudtunk búcsúzni úgy, hogy végül már nem éreztették velem az aggodalmaikat.
Mivel teljesen le voltam merülve mentálisan, nem láttam kimenetelét egy másik lehetőségnek. Nem láttam értelmét felmenni Pestre vagy másik városba, mert ott épp ugyanúgy beülnék egy irodába és vergődnék tovább.. nem bírtam elviselni ebben az állapotban a korlátokat.. nem bírtam elviselni a kötöttséget, a fix munkaidőt.. úgy éreztem be vagyok zárva.. vasárnap esténként már rámtört a szorongás, hogy jön egy újabb hétfő és egy újabb gyomorideges hét.. és csak ábrándoztam az útról, a szép helyekről, az óceánról.. csak mentem volna már.. egy netes cikkben olvastam, hogy ha valaki folyton a 7vége, a nyaralások után vágyódik, az egyszerűen nincs a helyén. És akkor bizony menni kell, megtalálni azt, amit szenvedéllyel lehet csinálni! legyen az bármi! az irodai munkával sincs gond, ha abban jól érezzük magunkat, ha lelkesen tudjuk csinálni, ha van motiváció benne!Számomra nem volt! Nem tudtam a skatulyámból kitörni, nem volt már erőm hozzá. Egyértelmű jelek voltak, hogy lépjek le, több irányból, több oldalról jött a "támadás".. vagy csak Isten szólt, hogy "Te figyelj, ennyi pofon után is még ittvagy? Hát mit csináljak még veled, hogy észrevedd végre nem kellesz már ide.. máshol várnak rád.." hú, még most is kiráz a hideg ahogy ezeket írom.. ilyen egyértelmű jelek nem sokszor vannak az ember életében.. és ahogy az egész utam körvonalazódott.. az egybe vágó egyirányba terelő jelek.. hogy minden összejött.. 2 dolog aggasztott picit, hogy nem jött össze: a fizetés nélküli szabadság és a szponzor.. most már hálás vagyok értük! A lehető legjobb, hogy ezek nem jöttek össze. Így bíztosítva volt a teljes szabadság érzet, hogy úgy oldok meg mindent ahogy akarok, ahogy tudok, ahogy sikerül.. és nem tartozom senkinek elszámolni valóval.. ez az igazi szabadság! Nekem akkor ez volt.. ha nagyon zárt börtönben van az ember és nagyon sokáig (ez lehet bármilyen értelem) akkor nagyon nagy szabadságra van szüksége utána! Ez az élet törvénye, a kiegyenlítődés.. minden a kiegyenlítődésre törekszik.. ha ismernék az előéletemet, senki nem csodálkozna, hogy erre az útra léptem.. azt gondolom ez csak egy lehetőség, nem kell mindenkinek menni.. főleg nem ennyi időre.. sokan mennek az 1 hónapos spanyol Caminora, az is képes életeket megváltoztatni, ha kellően tudunk magunkra figyelni közben.. aki nincs ekkora szarban, mint én voltam, csak helyre akar tenni dolgokat magában, esetleg megújulni, kiszakadni, munkahelyet váltani, rossz kapcsolatot lezárni, annak teljesen jó az egy hónap! Nekem önmagamat kellett összeraknom a talptól a fejig, ezért választottam a hosszú utat.. az ember belül érzi mennyi időre van szüksége.. egy hónap esetén még fel sem kell mondani, ha nem akar az ember és ha a munkahelye engedi hogy egyben vegye ki a szabadságokat. Egy hónap nem a világ, egy stabil kapcsolat túléli, tehát férj-feleség pár egyik fele is bátran belevághat, nincs ebben semmi rossz! Ha nem stabil a kapcsolat, akkor jobb is ha kiderül.. ha meg igen, akkor annál nagyobb áldás lesz utána.. én találkoztam nem egy házaspár egyik tagjával az úton, és érdekes nem volt gond közöttük, nem aggódtak azért, hogy mi van ha félrelép a párjuk.. ahol szabadság van, ott bizalom, ahol bizalom, ott működik.. logikus, nem? Én tudom miért nem működtek a kapcsolataim az út előtt.. mert nem volt a helyén semmi, se szabadság, se bizalom, semmi.. ha visszagondolok a régi énemre, biztosan nem mentem volna Caminora amíg párom volt, illetve őt sem engedtem volna.. mert olyan lelki nyomorék voltam, hogy azt gondoltam volna ez a kapcsolat végét jelentené!! Egy hónap? Á, kizárt, hogy túlélje! Nem véletlenül kellett egyedül végigjárnom az utat.. nem véletlen, hogy nem jött társ.. aki maradni akart volna mellettem.. hiszen 2 verzió működött: vagy engem próbálna megfojtani és én menekülnék, vagy én próbálnám megfojtani és ő menekülne.. ezek voltak a kilátásaim a rab lelkemmel.. egyik sem hangzik túl jól.. és ez még mindig egy megoldandó feladat, szóval senki ne gondolja, hogy már frankó vagyok, mert tökéletesre csiszolt az út.. nem, ez csak egy szakasz.. az út folytatódik, a csiszolás tart.. nem kaptam mindenre választ, de sokmindenre igen.. és ebből a sokmindenből össze lehet rakni a meg nem kapott választ is.. csak egy kis alázat kell hozzá és önfigyelem (és önfegyelem..)
