2016. május 30., hétfő

Sajnálom..

Amikor meghoztam a döntést, hogy elmegyek, nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz elindulni.. hihetetlen boldogság volt bennem, amikor "kerülgetett" a gondolat, amíg csak környékezett.. próbáltam hessegetni, de nem hagyott békén.. elcsábított.. úgy, hogy lehetetlen volt  nemet mondani.. feladtam érte mindent!! Itt vagyok 30 órával a nagy találkozás előtt, mert ez lesz életem nagy találkozása.. találkozás azzal az érzéssel, amit ezelőtt még sosem éltem át.. az igazi útrakelés, a változás, a halál és újjászületés érzése.. mert meghalok annak aki voltam, mert ezentúl már semmi nem lesz ugyanaz.. de baj-e ez? pont azt akarom, hogy ne legyen már semmi ugyanaz.. hiszen gyűlöltem már az "ugyanaz"-okat az életeben.. A sok "mindig ugyanazt".. könnyes szemmel tűrögettem el a nyári ruháimat a szekrénybe.. ezekre biztosan nem lesz szükségem idén nyáron.. megint csak a ragaszkodás.. a ruhákhoz.. mindenhez, amiről le kell mondanom.. az "ugyanazokról".. java részét nem is hordtam, de mégis siratom őket.. siratom a nyomoromat, amiben forogtam éveken át.. most letehetek mindent, de én mégis siratom.. ennyire nehéz elválni? Mindig is ragaszkodó voltam, talán túlságosan is.. kicsi gyerekkoromban imádtam, ha vendégek jöttek hozzánk.. könnyen és hamar megszerettem bárkit! aztán megsirattam őket, amikor elmentek.. voltak, akikhez különösebben ragaszkodtam.. sokat sóvárogtam gyerekkoromban.. sosem a jelenben éltem, már akkor sem.. folyton elképzeltem dolgokat, vágyakoztam szüntelen.. aztán kamasz koromban felerősödött ez a sóvárgás, és elkísért a mai napig.. a sóvárgásnak pedig semmi értelme.. a sóvárgás az, amikor álmaink útjába állítjuk a hitetlenségünket.. a sóvárgás kifejezi, hogy "annyira szeretném, de nem lehet az enyém sosem.. úgysem.. " vagy valami ilyesmi.. A sóvárgás félelmeket rejt magában.. szeretném, de félek, hogy nem lesz az enyém.. pedig lehetne, de félek, így nem lesz. Hülye egy érzés.. Gyerekként sóvárogtam az emberek után, a szeretetük, odafigyelésük után, de valójában az apám után.. mindig elment, túl kevés időt töltöttünk együtt.. évek elteltek, aztán 13 voltam, amikor utoljára láttam.. abban a tudatban nőttem fel, hogy apám elhagyott és nem szeret. Szüleim elváltak nagyon korán, még 1 éves sem voltam. Főleg kamaszkoromban hiányzott nagyon az apám. Egyszer, a 23.szülinapomon, a szilveszteri buli után, annyira kiborultam, hogy eszméletlenre sírtam magam, hogy miért nem szeret engem az apám és miért nem kiváncsi rám. Némi alkohol hatására ezek az érzések jöttek elő belőlem. Sosem felejtem el ezt az éjszakát. Nem mertem hazamenni sem. A csigahíd lépcsőjén zokogtam. Azzal, hogy ő elhagyott, belémivódott az érzés, hogy mindenki más is elhagy.. akiket megszeretek, egyszerűen lelépnek mellőlem.. vagy megaláznak aztán lépnek le.. hogy nem vagyok szerethető csak úgy önmagamért, hanem a szeretért teljesíteni kell! Muszáj tenni valamit azért, hogy szeressenek. Ha nemet mondok az embereknek, ha nem foglalkozom velük, akkor már nem is szeretnek. És az élet valóban ezt igazolja, mert bevonzom magamnak. sokat imádkoztam, hogy elmúljon ez az érzés, hogy képes legyek normális emberi és párkapcsolatra. De eddig hiába. 28 voltam, amikor apám megkeresett és eljött.. megbocsájtottam, mert szeretem. És akit szeret az ember, annak megbocsájt. Elképzelni sem tudtam volna, hogy haragudjak. De ittmaradt bennem a rengeteg elnyomott érzés.. mert azért mégiscsak.. joggal haragudhatnék.. Tudom, nem a szüleim hibája, ők jót akartak.. talán még szerették is egymást.. egyszerűen csak találkozott 2 éretlen, felelősséget vállalni nem akaró fiatal, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ők valójában nem akarnak felelősséget vállalni. Azt hitték, hogy akarnak. Nem tudtak egymáshoz csiszolódni, vagy nem is akartak. Mindkettőjük verzióját ismerem már. És mindkettőnek igaza van. Ők csak sérült emberek, akik a szüleik és egymás által megsebződtek, és akkor ők erre voltak képesek. Ez mind igaz. De lett itt még valaki, aki szenvedi a sérüléseket, csak éppen az ő lelkivilága már senkit sem érdekel. Felnőtt ember vagyok. Szánalmas lenne még mindig a szüleim hibájával takarózni, tisztában vagyok mindezzel. És mindemellett szüntelen küzdök az "úgyis elhagynak" érzéssel..  és igen, tényleg elhagynak! Mindent megpróbáltam, hogy ne ezt érezzem, de ez nem változott. Hogy lehet egy érzést végleg kiirtani? vagy ez az én lidércem, amitől már sosem szabadulok? Olyan aljas módon kísér, mint a megalázottság, amit a legutóbbi sráctól kaptam? Aki őszinteség címszóval, mosolyogva a szívembe döfte a kést? Akinek nem kellettem, mert "túl szép a lelkem", aztán meg "túl békétlen is".. hozzátette.. és ez neki nem elég.. hogy már rég a képben volt másvalaki, arról nem beszélt.. csak ráéreztem.. néha száműzném a megérzéseimet.. sokáig azt kívántam neki, kapja vissza mindezt.. de valószínű fel sem fogta mit tett.. és undorító dolog a bosszú.. aljas, primitív, kicsinyes..nem éri meg.. most már hálás vagyok neki, hogy megadta az utolsó lökések egyikét, hogy elmenjek innét. Aztán volt más is, akit megszerettem.. nem volt relevanciája, és tudtam, ugyanúgy megsebződök.. és így lett.. És így telnek az éveim.. értelmetlen érzelmi szálakkal, sóvárgással és reménykedéssel. Mindezzel párhuzamosan én is bántok meg és utasítok vissza embereket, akik lehet, hogy őszintén tudnának szeretni, csak én nem tudom elfogadni. Mert a szenvedést szoktam meg. Oh, Istenem, de sok minden feljött bennem ma.. a leggyengébb pontjaim.. amit olyan jó lenne mélyre temetni végre.. Ha az lesz az utam és egyszer könyvet fogok írni, akkor mindent leírok benne! Mindent!! Mert túl sok mindent elfojtottam magamban, túl régóta..  Ennek most véget vetek! Nem kímélek senkit, kigyaloglom az indulataimat és leterítem a "fogva tartóimat"..mert szabad ember vagyok, semmi nem kötözhet meg! Elengedek minden sérelmet és mindazokat akiket el kell engednem! Senki nem uralkodhat többé az érzéseimen, képes vagyok irányítani én magam! Összement, egészen apró kis szivemmel is képes leszek talpraállni érzelmileg és megint szeretni! Mert anélkül nem érdemes élni.. csak azt kérem az Égtől, hogy ha az örök magányra vagyok kárhoztatva, akkor el tudjam emelt fővel fogadni. Csak lehessek boldog. Tudom, hogy nem vonzó egy sebzett lelkű ember.. tudom.. nincs kisugárzás, nincs önbizalom.. csak a "furcsaság".. Szeretnék kitörni végre ebből a skatulyából, amibe beleraktam saját magamat.. szeretném, ha végre nem sajnálnának az emberek, hanem a lehetőséget látnák bennem. Hogy bár most padlón vagyok, de fel lehet állni.. mert mindenből fel lehet állni. Köszönöm ezt a hitet, ami egyszerűen nem tud kiveszni belőlem.. és ez az egyetlen ami átsegít.. hogy sosem adom fel! Köszönöm mindenkinek, aki sérülést okozott, mert nélkülük most lehet nem éppen életem legszebb útjára készülnék. Mert az lesz. Mert ha ennyire hívott, akkor nem hagyhat cserben! Egyszerűen nem teheti! Most már nem... feladtam mindent.. jöjjön hát aminek jönnie kell!


Sajnálom, hogy ezeket kellett leírnom.. fáj nekem is.. ahogy sokminden.. ahogy fájt a búcsú a Balatontól, mert ezzel lemondok az idei fürdésről is benne.. azért vasárnap még úsztam egy jót, közben mosolygott rám a  Badacsony, olyan gyönyörűen, ahogy szokott. Az idei átúszásom is elmarad. Nélkülem lesz BK buli is. És még sokminden. De ilyen az élet... folyton döntenünk választanunk kell.. lemondani, és elfogadni.. és az utolsókig hinni döntésünk helyességében..
Édesapám eljön az indulásra.. együtt megyünk a "rajthoz".. Édesanyám is jön. Ottlesznek velem eddigi életem legfontosabb eseményénél. Nekem ez nagyon fontos.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése