Most, hogy készülök a járatlan utakon fesztiválra, ahol
holnapután előadok, szokásomhoz híven halogatom a felkészülést. Itt van este
0.45 és most álltam neki. Aztán most, hogy végre nekiálltam, kitaláltam, hogy írok
gyorsan egy blogbejegyzést, mert eszembe jutott egy jó kis gondolat, ami nem
maradhat bennem. És ez ürügy, hogy addig se kelljen készülnöm..
Ezerszer elmondtam már, hogy az út szimbolikus. Ha még nem unjátok, akkor most is: Az út szimbolikus. Itt is van egy
kezdet és egy vég, egy első lépés, egy nehézség, egy segítség, egy nagy
lendület, egy megtorpanás, egy pihenő, egy nagyobb akadály, egy hátráltató, egy
segítő, egy elbizonytalanító, egy bátorító, sok öröm és sok sírás, erős hit,
gyenge hit, már-már meghal a remény, de feléled, de mi nem adjuk fel és szépen
így megyünk végig a célig, ami lehet Santiago, az Óceánpart, egy magas hegy
megmászása, egy új munkahely megtalálása, egy vállalkozás alapítása, egy új
termék bevezetése, önbizalmunk helyreállítása, a párunk megtalálása (lehető
leggöröngyösebb út) és még sorolhatnám.. Ha van egy célunk jó ha leírjuk, hogy el ne
felejtsük.. Ha elmegy a fókusz a célról, akkor letérünk az útról.. mindig
vissza lehet találni, de jobb ha ott van az a fókusz, írjuk le az a biztos!
Én nem vagyok egy nagy cél leíró, sajnos ezzel küzdök a mai
napig, hogy rávegyem magam. Na de: Az úton Santiago felé bármelyik országban
voltak zarándokkönyvek itt-ott templomokban, kis kápolnákban,
zarándokszállókon, zarándok „frissítő pontokon”.
Ide általában beleírtam, hogy "Dorina vagyok Magyarországról és megyek Santiagoba."
Főleg Magyarországon és
Ausztriában (az utam első 2 országában) ez még elég ijesztően hangzott.. Fura
volt vele szembesülni, ahogy leírtam.. Mintha nem is akarnám elhinni.. tényleg
Santiagoba megyek? vagy csak úgy írkálom?
Ausztriában volt egy nagy
elbizonytalanodásom, ami valljuk be eléggé az eleje.. úgy éreztem nincs értelme
tovább csinálni, olyan jó itt Ausztriában, annyira nagy szeretet vesz körül
mindenhol, itt kéne maradnom dolgozni valamit, aztán meglátom. Befogadó
családjaim tényleg egy kis szeretet burkot fontak körém, olyan jó lett volna
ott maradni a meleg családi fészkekben.. a komfortzónában.. kitaláltam adok
magamnak 2 hetet mire a Svájci határhoz érek, ha nem kapok semmi égi jelet a
maradásra akkor megyek tovább. Kérésemet megfogalmaztam egy kis kápolna zarándokkönyvében:
Julinál, az utolsó szállásadómnál több napot is
eltöltöttem, nehezen indultam meg, nagyon paráztam Svájctól. De úgy voltam
vele, hogy megnézem azért azt az országot, ha nem jó még mindig visszajöhetek,
hiszen közel van Ausztriához.
Lényeg az, hogy a zarándokkönyvvel szinte mindennap
találkoztam valahol, így nap mint nap le „kellett” írnom, hogy Dorina vagyok Kaposvárról és
Santiagoba megyek. Ott volt előttem leírva.. ahogy egyre leírtam kezdtem hinni
benne, hogy én tényleg Santiagoba megyek. Hát ha már ennyiszer leírom csak nem
kamuzok.. hittem benne.. Svájc nem váltotta be a hozzá fűzött félelmeket, sőt
rengeteg szeretetet és segítséget kaptam ott is. Az újabb para Franciaország
volt. Na, ott már nem lesznek szállásadók. Kénytelen leszek sátrazni, mi lesz
ha elfogy a pénzem stb.. de úgy voltam vele, hogy azért megnézem azt az
országot, és ha mégsem jön be visszafordulhatok, hiszen Svájc oly közel van.
Franciaország sem váltotta be a hozzá fűzött félelmeket, nem akartam
visszafordulni. Ott már biztos voltam benne, hogy eljutok Santiagoba. Mégpedig
élve. Onnantól kezdve már 100 %-ig hittem benne. Majd jött Spanyolország, a
várva várt, a reményteljes, az ismerős. Na, ott küzdöttem a legtöbbet. Nagyon
fáradt voltam már, és rámtörtek a lelki fájdalmak, az emlékek, minden.. jött és
jött. A rengeteg feldolgozni való.. Spanyolország eleje meggyötört. Közel a cél
előtt.
Napokig nem aludtam és mindenféle furcsa érzések környékeztek. Mintha
már nem is ebben a dimenzióban járnék.. Aztán jött a „ne küzdj, hanem hagyd,
hogy átmenjenek rajtad” felismerés. Tök mindegy, hogy fájdalmasak, negatívak,
szorongatóak, hagyd.. jöjjenek, engedd őket.. ha küzdesz csak az időt nyújtod,
a szenvedés idejét.. ha engeded hamarabb távoznak.. és így lett.. így íródtak
felül az elmúlt év zarándokútjának emlékei és így kerültem vissza a jelenbe,
hogy egy teljesen új utat járhassak.
Onnantól kezdve még a táj is
megváltozott.. mintha sosem jártam volna ott. Ez az út misztériuma.. ez
a Camino.. az út, elvezet önmagadhoz.. olykor fájdalmas felismeréseken keresztül
juttat el oda, ahol lenned kell.
Hagyd, hogy fájjon, hogy aztán végre élvezni tudd az
életet!
Írd le a célodat.. járd az utat, higgy benne, ha rossz, engedd, pihenj
kicsit, írd le megint, lépj még egyet.. haladj előre.. ha bánt mondd ki, aztán
engedd el.. haladj.. tapasztalj, informálódj.. írd le megint.. higgy egyre
jobban.. ne add fel a cél előtt.. innen már fél lábbal is (de inkább
kettővel).. megvan.. beértél.. élvezd, pihenj, örülj!! Legyél büszke és
ünnepeld meg.. és tűzz ki egy újabb célt!
Utam Santiagoba, örökre bennem maradsz..
Ti, akik ezt elolvassátok, kérlek küldjetek erőt a vasárnapi
járatlan utakon előadásomhoz este 18.20-tól..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése