Együtt a magyar Caminon: Budapest-Zsámbék (Vándorina zarándoklat :)

Kinézek az ablakon az ötödikről, alattam betontenger, parkoló autók, jövő-menő autók, és épp 2 villamos üdvözli egymást a síneken. Szép e találkozás, imádom a villamosokat, de most valahogy lélekben mégsem itt vagyok.  Még a zsámbéki medence őrült szelében kapkodom a kalapomat és nézem a lengedező búzamezőket azzal a kis belső gyermeki örömmel, ami mindig ott van ha hátizsákos vándorként útra kelek. Hálát érzek a vándor létemért és azért a csapatért, akik eljöttek velem zarándokolni szombaton, a magyar Camino pontos nevén Camino Húngaro első napi szakaszára, azaz Budapesttől Pátyon át Zsámbékig.

Na akkor csapjunk bele, hogy is volt ez a nap J

Páran már üldögéltek a Clark Ádám téri 0 km kőnél, mikor nagy sietve odaértem. Oh, de égő, hogy épp a szervező késik el, de neeem!  Még csak 8:27 van, időben érkeztem! Megalapoztam az indulást egy kis Lánchídi futással,  ha már annyira elbamultam a Deák téren az óriás kerékre meredve. Tényleg óriási, és ha alatta állsz nehéz levenni a szemedet róla.

Ismeretlenek közt 2 ismerős arc is feltűnt, Zsófi, az erdélyi lány, akinek még Győrben adtam éjjeli szállást, mikor a magyar Caminot járta. Azóta már másodszor jött velem túrázni. Illetve Andi, akivel a Járatlan utakon fesztiválon beszélgettem, majd az előadásomat is meghallgatta J

Egy gyors bemutatkozás az „idegeneknek”, akik megnyugodtak, hogy lesz túravezetőjük.

Benyomásom az volt, ez egy tökjóóófej csapat lesz, és már alig vártam, hogy nekivágjunk!

Pár perc múlva megérkezett Female Yeti nagy vidáman, egy hatalmas hátizsákkal a hátán. Óriási batyúja láttán elbizonytalanodtam, lehet, hogy Santiagoig hirdettem a túrát és nem csak Zsámbékig? Aztán kiderült Yeti már a Sziklás-hegységi túrájára edz, azért pakolt így fel.. hát az nem lesz semmi vállalkozás! De picit azért irigylem J

Felírtam a neveket, közben megérkezett Sári az alagútból, összeállt a teljes csapat, akik az origóról indulunk (Clark Ádám tér 0 km kő a magyar Camino hivatalos kezdőpontja, innét az út az alagúton át kezdődik).

Egy gyors csoport kép (CSK) a 0-as km kővel, aztán nekivágtunk. A Caminoról már mindenki hallott, volt köztünk aki meg is járta, de a Magyarországiról nem sokan tudtak főleg nem azt, hogy merre megy. Így volt öröm, hogy jééé itt vannak a jelek J

és igen, 10-en indultunk a 0-ról! Többségben a nők, ez gondolom látszik :)

íme a jel az alagút előtt

A Clark Ádám teret a Krisztinavárossal összekötő alagút 350 m hosszú, bele is csaptunk.. kicsit nekem a születést szimbolizálta (így utólag), kijutunk az „alagútból” a fényre, és még minden nehéz és bizonytalan, hiszen a városban  a sok inger miatt a jelek is nehezebben észrevehetők még annak ellenére is, hogy szuperül ki van jelölve. Városban zarándokolni kevésbé felemelő, mint a természetben.  Persze én már mindenben szimbólumokat keresek, lehet másnak ez nem fordult meg a fejében.

A Normafáig az út 7 km, és bizony elég szenvedős, hiszen szinte végig emelkedőn megyünk. A Diana utcai lépcsős emelkedő a legbrutálabb. Utóbb kiderült, ez a szakasz az egész Camino Húngaro legdurvább szakasza már a hirtelen nagy szintkülönbség miatt.
Szegény csapatom, gondoltam is, nehogy elmenjen a kedvük a Caminotól J Hősként visleték az emelkedőket, még úgy is, hogy egy helyen benéztem a jelet és egy utcával tovább mentünk. De mapsme-vel visszataláltunk, akkor már a Normafa út jött. Közben hajtottam is a csapatot, hogy időben érkezzünk, mert a csapat egy része Normafán csatlakozott hozzánk.
 Jó 20 perces csúszásunk lett a tervezetthez képest, de gyakorlat hiányában ezt nehéz volt pontosan megsaccolni. Más amikor az ember egyedül megy, és más csapattal.

hajrá vándorok!

Közben kaptam egy smst egy Bettitől, akiről kiderült aznap reggel olvasta a felhívást a túráról, mert a facebook feldobta neki, és gondolta eljön, remélve, hogya Normafai csatlakozást még eléri. Tök örültem, hogy lett egy ilyen spontán csatlakozónk is. Betti és még +9 ember azaz 10 várt ránk a Normafán. Így lett számomra világos, hogy a Normafai réteses az híres a magyar Caminos körökben, ugyanis sokan innét indulnak neki, hogy kihagyják a városi szakaszt.

Nekünk nem elég egy Female Yeti, így összeszedtünk útközben egy Vándorboyt is :D Vándorboy, a legtöbb országban járt magyar utazó, aki 15 évig stoppal járta a világot, majd ő kezdte el szervezni a Járatlan utakon fesztiválokat (és teszi a mai napig) , ahova tavaly engem is elhívott előadni. Szóval megtisztelő volt, hogy Fannival párjával, és a Világutazó állatkákkal együtt eljöttek szerény caminos zarándoklatomra J

Ott nézegetnek kifelé

Nem, ezzel még nincs vége az utazó „celebeknek”, szintén Normafán csatlakozott hozzánk az El Camino Party „stábja”, Kata és Gyuri. Gyuri egy igazi Caminofanatikus, a Camino Húngarot 50 óra alatt járta végig ha nem túlzok alvás nélkül, vagy minimális pihenéssel. Az utikönyv szerint 8 napi szakaszra osztott, mintegy 200 km-es utat Budapesttől Lébényig!! Továbbá vágigjárta Spanyolország szinte valamennyi Caminoját, és más országok Caminoit is taposta.

De nem hagyom ki Orsit és párját sem, akik szintén egy nagyot utaztak, Svájcban éltek, majd tavaly nekivágtak a világnak és számos helyet jártak be, mint Új-Zéland, Japán stb. Orsival az ismeretségünk mellesleg érdekes, még a nagy utam elején ajánlotta fel, hogy befogad Lausanne-ban, ha arra megyek. Aztán technikai okokból végül nem nála szálltam meg, de a követtük egymás útjait a fb-on keresztül. Végül a kis túrámnak hála, végre személyesen is megismerkedtünk J

Aztán még egy utazó, Kati, aki nem rég tért haza DK-Ázsiai útjairól, mellesleg őt is a Járatlan utakon fesztiválról ismerem.

Természetesen a hangsúly nem azon van, hogy ki mennyit és mekkorát utazott/gyalogolt már, és/ vagy netán mekkora blogger, de ha már velünk voltak, egy említést mindenképp megérdemelnek. A hangsúly azon van, hogy mind csodálatos és nagyszerű emberek gyűltünk össze, belerakva a magunk egyedi színeit a nagy egészbe és így együtt egy nagyszerű csapattá válni.

A vándor(ina)/(boy) csapat :D

Az út a Normafai Szent Anna-kápolnáig 7 km, szóval megérdemeltük már a pihenést. Amíg összeszedtem a rétesesnél várakozókat, addig Yeti bemelegítő gyakorlatokkal fárasztotta a többieket :D na jó, csak viccelek, nagyon hasznos az ilyen!

A 2 km-re levő Makkosmáriai templom előtti nagy füves parkban, ahol mázlinkra csak mi voltunk, tartottunk egy kis bemutatkozást, ki miért jött, mit szeretne megosztani magáról és milyen viszonyban áll a Caminoval :)

bemutatkozunk :) 

Elég érdekes volt hallani, hogy kinek mit jelent egy túra, egy út, egy belső út. Kicsit tisztába tettük a különbséget a túra és a zarándoklat között, de abban megegyeztünk, hogy tök mindegy ki milyen céllal indul el egy útra, legyen az önkeresés, vagy csak a kaland, a szép tájak csodálata, mindenképp kap egy olyan belső élményt, ami közelebb vezeti önmagához, a belső útjához.

Olyan is akadt, akinek a Camino maga semmit nem jelent, és különösebben nem is éredekli, csak a csapatélmény és a túra miatt jött. Én pedig örültem, hogy ennek ellenére mégis ittvolt, sőt a következőre is jönni szándékozik J
Aztán olyan is akadt, akit a barátnője „csábított el” reggel, hogy jöjjenek már el túrázni, pedig ő azt hitte strandra mennek :D Végülis napozni emelkedőn felfelé menetben is lehet, csak így kevésbé élvezetes. Na de, le a kalappal, hogy bevállalta, és bízom benne, hogy kapott egy olyanfajta élményt, amit a strandon nem biztos, hogy megkap.

Aztán voltak Caminot megjártak is, Caminora menni készülők, és a naagy utazók, akiket már említettem. Bemutatkoztak a Világutazó állatkák is, Vándorboy által. Nekik persze könnyű, hiszen jórészt hátizsákban utaztak. De csak a csapat érdekében, hiszen apró lábaikon sokáig tartott volna mire utolérnek minket, és várakoztatni sem akartak senkit.

Kata és Gyuri, akiknek a Magyar Caminohoz több közük van, mint nekem, már ha lehet így mondani, tán nem a legjobb szó. De többet tudnak róla, és többször jártak itt, maradjunk annyiban, így elmondtak pár érdekességet az úttal kapcsolatban, értékadó gondolataikért és segítségükért köszönet! Ők már szerveztek zarándoklatot eme szakaszra (is), így tudták mivel jár egy csoportot vezetni, én viszont még a szárnyaimat bontogatom csak e téren. Mindenképp kaptam tőlük olyan meglátásokat, amikre később nagyobb hangsúlyt fektetek majd, szóval egyfajta tanító szerepet is betöltöttek számomra.

Következő állomásunk a +2 km-re levő Budakeszi MOL kút volt, lehetőség egy kávéra, vízvételre, és sajnálatos módon 3 embertársunk és egy állatka elköszönt tőlünk. Már nem a világutazó állatkák egyike, hanem Marci kutyus, aki nagyon nagyon elfáradt, és a gazdija nem akarta szegénykét tovább járatni. Az egyik csapattagunk pedig komolyabb csípőfájdalommal küzdött, és ez esetben célszerűbbnek tűnt abbahagyni a túrát. Nagyon sajnáltuk, egyrészt fájdalma miatt, másrészt, hogy nem jönnek velünk tovább, de így ez volt a legjobb döntés.

„Megfogyva bár, de törve nem”, 17-en indultunk tovább a Pátyi erdőnek a Budakeszi határában levő susnyáson át. Én szeretem az ilyen vadregényes  füves, bozótos szakaszt is, de egy kullancsátnézés nem árt utána. Már magunkon, nem a bozótban. Hééé kullancs, hol vagy?

Egész jó tempót nyomtunk, a pátyi erdő nekem most úgy lepörgött, hogy szinte csak a kerítésekre emlékszem, amiket mászni kellett. Mennyire más volt ekkora csapattal, mint múltkor  egyedül. Egyedül órákat bámészkodtam az erdőben, kézenálltam, heverésztem, fotóztam, rajzolgattam cicajeleket, most meg úgy elbeszélgettük az időt, hogy hipp hopp ott volt Páty.

zarándokok akcióban

Cukorborsó vendéglőnél ismét búcsút vettünk 4 tagunktól, akik eleve így tervezték, hogy idáig jönnek. Átadtam gyorsan az Emléklapokat, amiket a Budakeszieknek elfelejtettem, de utólag megkapják! A  vendéglőt sajnos nekünk, továbbindulóknak ki kellett hagynunk időspórolási szándékkal, de a lecsatlakozók talán ettek helyettünk is J

13-an folytattuk hát az utat, s Páty határában a kisbolt előtt megpiknikezve a betonon, nekivágtunk a töki egyenesnek. Gyuriék felkészítettek, hogy ez bizony kemény lesz, mert a zsámbéki medencében eléggé megáll a levegő, a nagy esőzések miatt sárra is lehet számítani, ami lehet, hogy nem száradt fel (megjegyzem közben, egész úton nem volt gondunk a sárral, a talaj szuperül felszáradt annak ellenére, hogy előző nap még szakadt az eső).

Miért együnk a zöldben, ha ehetünk a betonon is? :D

Tök falucska közvetlenül Zsámbék mellett van, szinte egybenőttek, ezért is hívják ezt a szakaszt töki egyenesnek. Ez még 12 km a pátyi kisbolttól.

Számomra fantasztikus szakasz volt, én nagyon élveztem! Mázlink volt az idővel, a szél fújt, így nem állt a levegő, és a sarat is felszárította kivéve itt ott, de ki lehetett kerülni.

Kukorica, kalászos növény, napraforgó táblák és pihentetett területek váltogatták egymást, mi meg ballagtunk köztük a hosszú hosszú szinte végeláthatatlan földúton.

szélfútta, napsütte vándor(ina)

Nevezik ezt a szakaszt a magyar „Mesetának” is (Meseta spanyol fennsík, a Camino egyik szakaszán napokon keresztül tart, hosszú egyenes, elég ingerszegény), de engem ez a töki egyenes inkább a Santo Domingo de la Calzada előtti szakaszra emlékeztet, amikor szintén mezőgazdasági táblák közt ballagunk jó sokáig egy végeláthatatlan földútion. Bár az dombos, ez meg egyenes, mégis azt az érzést idézte számomra.

Útközben azért készítettünk 1 CSK-t csirkelábról. (Csirkeláb a kb 10 centis fotóállványom)

csirkeláb beállt

Szántóföldi CSK

E szakaszon egyedül is ballagtam egy jó félórát  legalább, bevallom szuper érzés volt. És nem azért, mert elegem lett a csapatból, de ilyenkor tudtam egy kicsit befelé nézni, és megérezni ennek az egész napnak a történéseit, csodáit, és hagytam felbuzogni magamban azt a hálát amit éreztem! Hálát azért, hogy ittlehetek, az emberekért, akik eljöttek, látni, hogy élvezik, hogy  a fájdalmak ellenére is lelkesek és itt barangolnak velem azon az úton, ami számomra oly fontos. Hálát az időjárásért, hogy kegyes volt hozzánk, a lábaimért, az egészségemért, azért a lelkesedésért ami kifogyhatatlanul ott van bennem, ha olyan dolgot tehetek, amit szeretek, és közben mindezzel  másoknak is adhatok valamit. Átfutott az a kis boldogság, amit oly sokszor nem találok meg a szürke hétköznapokban. Közben gondolkodtam, hogyan is tovább az életemben most. Mert belül valami már megváltozott. És belül valahol már megint útra készülök.

Szép lassan a szél befújt bennünket Tök határába, majd tovább Zsámbékra. Már este 8 óra közeledett, a hazajutásról is gondoskodunk kellett, így sajnos a csodás zsámbéki premonstor romjait nem tekintettük meg, de egy plusz ok, hogy visszatérjünk Zsámbékra.

Távolban a tornya

A várost átszelve a templom utáni buszmegállóhoz közeledve megálltunk egy helyen és kiosztottam mindenkinek a kis Emléklapokat, amiket még előző nap csináltattam.  Így értük el végül a 31 km-t. (Normafaiak -7) A poén az, hogy gőzöm nem volt hányat csináltassak, csak hasraütésszerüen nyomattam 20 db-ot, ami technikai okokból „véletlenül” 21 lett. Bár tudjuk, véletlenek nincsenek, és valóban nem, ugyanis éppen 20-an voltunk a túrán! 21.-nek pedig a Világutazó állatkák is kaptak egy lapocskát, hogy inspirálódjanak a következőre :D

:)

Az okleveleket pedig e-mailben kapják meg a csapattagok arról a teljesítményről, amit ténylegesen legyalogoltak. Hiába nem a teljesítményről szólt, de vele járt, és mindenki megérdemli!

Szuper zarándoklat volt olyan emberekkel, amilyen társaságot bármikor kívánnék magamnak, ha épp társaságra vágyom J

Na de ezzel még nincs vége a történetnek..Egy olyan csapat, ahol 2 stoppos világutazó is van, bizony átgondoltatja az emberrel, hogy busszal menjen haza vagy hogyan is akkor.. Yeti már idefelé is mondta, hogy stoppal menne vissza, Vándorboy meg ha már 15 évig stoppolt, akkor most pont Zsámbékon szálljon buszra.. :D meg aztán Fanni is nyilván, meg a Világutazó állatkák is. Nekem Vándorinaként illett volna hazagyalogolnom, ha már a név kötelez, de úgy voltam vele ezt a stoppolást is kell próbálni végre. Így 4en nekiálltunk kezet tartani, a többiek pedig elindultak a buszra. 13-an azért mégse stoppolhatunk, hogyan férnénk be egy kocsiba annyian :D

hé, vegyetek fel, csak 4en vagyunk, a sofőrnek még marad hely!

Ismét egy újabb élmény következett.. én, mint nem stoppos, nem sok reményt fektettem ebbe bevallom, hiszen szombat este miért menne be bárki is Zsámbékról Pestre, s már a következő buszon gondolkodtam.. De egyszer csak megáll egy kocsi, egy csajszi kiszól, hogy Pátyig elvisz minket, ha az úgy oké. Persze, hogy oké, azzal is előrébb vagyunk, beültünk, s mentünk. Cukorborsóig vitt minket, onnét átsétáltunk a buszmegállóba, a busz 10 perc múlva jött volna, addig is kitartottuk a kezünket.
Hát nem sokkal később megállt egy autó, 1 embert tudott felvenni Budakesziig,  Vándorboy mint a legnagyobb stoppos, be is szállt, gondoltuk mi csajok összetartunk, s együtt megyünk. Nemsokkal később  nekünk is megállt egy kocsi, szintén női sofőr, Budakeszire. Örültünk, mentünk. Budakeszin a buszmegállóban sem kellett sokat tökölni, egy 3. női sofőr is felszedett minket és behozott egészen a Széll Kálmán térig. Hihetetlen volt, komolyan! fél 10 körül bent is voltunk, ha nem hamarabb. Vándorboyt is összeszedtük a metró előtt.

3 fuvarból 3 női sofőr. Most vonjam le azt a következtetést, hogy a nők szívesebben vesznek fel stopposokat? Vagy együttérzőbbek? vagy nem tudom.. de nagy hála értük, annyira jófejek voltak, és azt gondolom nekik is egy élmény volt, hogy ennyi vándort összeszedhettek :D Mindjárt rájuk is zúdítottuk, hogy kik vagyunk, mit csinálunk, Járatlan utakon fesztivál meg stb Cicazarándok képeslapot is kapott mindegyikük, hiszen bőven megérdemelték  J

sofőrünk a santiagói Cicazarándok lappal :)

Széll Kálmánon érzékeny búcsút vettünk Fannitól meg Vándorboytól és a Világutazó állatkáktól, én meg gondoltam szolidarítok Yetivel, aki a 0 km kőnél hagyta a bringáját, és átsétálok vele, nem metrózok. Amúgy se szeretek jegyet lyukasztani, a metrón meg nem árt.. Felszedtük a bringát, gondoltam ha már idáig eljöttem innét már elsétálok a Kálvin térig, majd ott felszállok a metrópótló buszra. Yeti szolidarításból eltolta velem a bringáját a Szabadsághídig. Nade a Szabadság hídnál kitaláltam, ha már idáig eljöttem, elsétálok a Haller utca sarkáig, majd ott felszállok a 24-esre. Az már csak fél óra. Yeti  tovább szolidarított velem a Boráros térig, majd egészen a Haller sarkáig. Ott végleg elváltunk, ő hazatekert, én meg úgy gondoltam ha már idáig eljöttem, ezt a 2 villamosmegállót már igazán lesétálhatom, az már csak 15 perc.. így lett az utam végül 37 km, nappalból az éjszakába nyúlóan..

éjjeli Yetik és Vándorinák

ááááhhhh nem hiszem el, hogy a végére értem, igen, hazaértem és nagyon boldogan és hulla fáradtan feküdtem le aludni, de előtte még megnézegettem a képeket!

Fantasztikus nap volt, drága zarándokok és olvasók, remélem legközelebb is legalább ennyire jó lesz!

A következő szakasz már tervezés alatt, hamarosan meg is hirdetem! Jómagam pedig készülök, hogy egyben is végigjárjam a Camino Húngarot Pesttől Lébényig vagy tovább.

Le a kalappal, hogy végigolvasátok, bár tudnék kevesebbet írni!

(Kaland)vágy kontra félelmek

.. pár gondolat, kis motiváció, ha elindulnál, de még félsz..


Nőként egyedül közel fél évet gyalogolni ismeretlen tájakon, olykor egyedül sátrazni a pusztában, padon, vagy zárhatatlan ajtajú kis házakban egymagam aludni, mondhatni veszélyes és félelmeket ébreszthet sokakban.. mondhatni.. lehet mondani.. talán annak tűnik.. de a valóság teljesen mást igazolt..

1.szállásom Ausztriában (itt még nem volt sátram és aznap hagytam el a polifoamot is....kissé kemény lett)

Az út valóban rejthet veszélyeket, hiszen magányos séták hosszú hosszú km-eken át erdőkben, pusztákban, olyan utakon, ahol úgy éreztem egy lélek sem járt rajtam kívül.. bármi történhetett volna, ha épp egy nem jó szándékú ember ólálkodik arra felé.. aztán a köves meredek talajon számtalan esély van balesetre, főleg 15-18 kilóval a hátamon.. megjegyzem, kimondottan egyetlen balesetveszélyes szakasz sem volt, nehogy bárkit ez eltántorítson, de a súlytól, fáradtságtól előfordulhat egy rossz lépés..  aztán a nagy „migránsveszély” amivel riogattak itthoni ismerősök, ennek ellenére én eggyel nem találkoztam. És még sorolhatnám.. (kóbor kutyák, vaddisznó, sáska stb)

Bármi lehet veszélyes, az is ha kilépsz az utcára. Mindentől lehet félni. Egy ilyen hosszú úton pláne.

De, az érem mindig két oldalú.. ahogy a fény és az árnyék is mindig együtt járnak.. ami igaz, annak az ellenkezője is..  A  kérdés csupán  az, hogy Te mire rakod a fókuszt..  félsz, vagy lépsz.. a bajt várod, vagy az út kis csodáit..  

Ahol veszélynek vagyunk kitéve, ott van védelem is, de ahol túl nagy a kényelem és a biztonság, oda befurakodik valami sokkal nagyobb szörnyűség, mint ami az úton történhet: a megcsömörlés, az unalom, a kiégés és a közöny..

Én ez utóbbitól jobban félek, mint attól, hogy kilépjek az ismeretlenbe.

Persze felmerül a kérdés, hogy hova lépjünk? Hiszen nem akar mindenki Szent Jakab útján vándorolni Santiago de Compostelába, vagy akár máshova.. nem is járható ez mindenki számára. Csak azok számára, akik elindulnak rajta ;-) de nyilván vannak más utak is..

Hogy mi a te utad?

Az, ahova a szíved húz.. ahol most lenni szeretnél.. amilyen lenni szeretnél.. amit csinálni szeretnél.. azt az utat célozd meg és tegyél meg érte mindent, amit tudsz.. bármilyen kis lépésenként.. a félelem mindig ott lesz.. de ha a vágy egy kicsit is felülmúlta, ha a mérleg egy fokot is átbillent a vágy javára, akkor rajta, menj és ne nézz hátra! Dolgozz meg érte! Külvilággal ne törődj, ők nem tudják benned mi zajlik! Nem is érdekli őket igazából.. csak saját maguk, és minden negatív megnyilvánulásuk csak azért van hogy téged letörjenek, mert irigylik az elszántságodat.. ne hagyd magad.. csak azokkal foglalkozz, akik bátorítanak, segítik az utadat! Meg fog jönni a segítség a következő lépéshez! Csak ne add fel!  

"Most már nem adom fel ;-) " (Spanyolország, Castrojeriz után)

Bármi lehetséges a saját hited szerint.. bármi.. nem úgy bármi, hogy csak úgy bármi, hanem a hited szerinti bármi.. de amire vágysz, abban már hiszel, csak kérlek ne ragadj le a sóvárgás szintjén, ahogy én tettem évekig.. az nem visz előre.. a sóvárgás az hitetlenség.. az rossz barát.. hidd el, hogy képes vagy arra, amit szeretnél.. mert az a vágy ott, az nem véletlen! ;-)

Uh, ez kicsit ilyen „korunk hőse motivációs tréneres” szöveg  lett, pedig nem annak szántam! De annyira ezek vannak bennem.. mert az élet olyan gyorsan képes leperegni, és időnk sosem lesz több, csak egyre kevesebb.. ezt nem nyomasztásképp mondom, de tény, hogy itt az idő összekapni magunkat! ha megérted e mondatokat, elgondolkodsz egy kicsit és lépsz valamit, akkor egészen biztos, hogy nincs késő. A motiváció pedig magamnak is szól, mint mindig..

Az út nem egyenes! Göröngyös és akadályokkal, fájdalmakkal tarkított.. Magyarországon 3 napig küzdöttem a vízhólyagokkal és következményeivel az eső és az eltévedésekből adódó rossz talajviszonyok miatt, nem tudtam hogyan lesz tovább, de lett.. mentem.. Ausztriában egyszer estem térdre sziklán, de egy nagyobbacska térdsebbel megúsztam és mentem tovább.. szintén Ausztriában volt egy napokig tartó talp fájásom egy túlerőltetéstől, akkor pihentem, aztán folytattam.. még mindig osztrákhon: majdnem gyorsabb volt nálam a talaj egy szakadékban, mint a mászásom, de az utolsó pillanatban ott volt egy kis fa, amiben megkapaszkodtam, és valami láthatatlan erő felsegített a peremre. Mindig ott volt a segítség, sosem „hibázhattam” nagyobbat, mint ami még korrigálható! 

A banán mindent begyógyít, ennyi kis seb meg belefér :D (Ausztria, Göttweig után)

Ha féltem éjjel a sátorban, vagy „gyanús alakot” láttam az úton, arra gondoltam, ha itt veszteném életemet, annak az ég világon semmi értelme nem lenne! Ezen néha még el is mosolyodtam.. mert így van.. amire hívást kapunk az nem véletlen, a küldetésünk beteljesítéséig nem halhatunk meg!

Nekem az egyik ugyan teljesítve, de a fő küldetésem még úgy érzem messze .. addig még van egy csomó részküldetés..

Az utam végül azt igazolta, hogy akár az én félelmeim  1-1 helyzetben, akár az otthoniak aggodalma, a „jószándékúak” vészmadárkodása  teljesen alaptalanok és feleslegesek voltak. Ebből merítsetek erőt egy bármilyen elinduláshoz J

Ne engedjük az életet csak úgy tovahaladni mellettünk, ragadjunk egy vándorbotot és  inkább menjünk vele! 

felpakolt vándor Pamplonában :)

Buen Camino nekünk, mindenféle úthoz!! 

"A szél ott fúj ahol akar" - a Magyarországi Szent Jakab-úton

Tegnap a Magyarországi Szent Jakab-út első szakaszának vágtam neki abból az indíttatásból, hogy végre megismerjem ezt is (a Nagy úton én nem Pestről, hanem Kaposvárról indultam, így a Caminom "hivatalosan" Pannonhalmától kezdődött, félhivatalosan pedig Tihanytól, ugyanis a Tihany-Pannonhalma szakaszt akkoriban kezdték kijelölni. Ezt csak azok kedvéért, akik később csatlakoztak bejegyzéseim olvasásához :) ).

Mellesleg úgy volt, Vizy Petiék csoportjával megyek, csak több okból is lekéstem őket.
Az út a Clark Ádám térről indul a 0-s km kőtől, és az alagúton át egyenesen visz előre. Igen ám, csak hogy éppen Vivicitta futóverseny volt, és megszámlálhatatlanul sok ember áramlott be épp az alagúton át, esély se lett volna átvágni rajtuk, fellökni pedig senkit nem akartam. (az ugye kizárt, hogy ők engem :D ) Mivel a túláradt emberfolyónak a vége sem látszott, gondoltam, hogy valahogy át kell másznom az alagút tetején és úgy folytatni. Nagyot kerülni nem akartam, így felmentem az első lépcsőn amit találtam. Ami valójában a Várhoz visz fel, így teliben láthattam a kis sínes felvonót, ahogy mászik fel-le a falon. Egyszer majd biztosan kipróbálom ezt is..
Vár udvarból gyönyörködtem a kilátásra és megállapítottam, hogy nem bánom ezt a kis kerülőt, hiszen még nem is jártam a várnak ezen a részén amióta felköltöztem. Alattam futott át a gyönyörű Lánchíd a Duna két partját összekötve. Valamiért úgy szeretem a hidakat. Talán mert szimbolikus? Feláldozzák magukat, s kifeszítve nyúlnak parttól partig, hogy általuk elérjük az elérhetetlent.

egész jó lett :)

Lőttem pár fotót, nézelődtem, most, hogy a csoportot már esélyem sincs utolérni, hová siessek. Még az is átfutott gondolataimban, hogy ma inkább várat nézek, majd máskor Caminozok. Nem volt kedvem egyedül menni. Társaságra vágytam. Na de a belső hang azt mondta menj már, ha már nekiindultál. Csak úgy valameddig.. Jól van, elsétálok akkor a Sváb hegyig, aztán a fogaskerekűvel visszajövök, úgyis imádom a kis nyikorgóst! (előző nap sikerült vele megismerkednem közelebbről is)

hát nem gyönyörű? :)

Melegen sütött a nap, bár néha beborult kicsit, így az esőkabát is a hátizsákba került. A várfalról leerszekedve a túloldali lépcsőn, s az Alagút utcára visszatalálva valahol fel is tűnt egy Caminos kagyló jelzés. Ilyenkor azért nagyobbat dobban a szívem, ezt talán mondanom sem kell.. fotóztam őket lelkesen, mint egy japán turista.. "Már megint sokat fotózok" nyugtáztam és el is raktam a gépet. A sok fotó viszi az időt, és nem engedi úgy megélni a pillanatot.

ott van :)

Caminon bandukolni egészen más, mint máshol. Az a kis kagyló meg sárga nyíl az oszlopokon egy másik világba visznek. Az Alagút utca így már nem csak egy utca, hanem ez a Camino. Tudják vajon a naponta itt rohangáló emberek a város forgatagában, hogy ők most épp egy ilyen fontos utat járnak vagy épp kereszteznek? Hmm.. talán ez csak nekem fontos?

Vártam, hogy kikerüljek a városból..  A jelzések ellenére az a vándor feeling, amit úgy szeretek, még nem jött át.. ez még nagyon a kezdet, és nagyon a város. Nagyon-nagyon vártam az érzést.. azt az érzést amit csak az érthet meg, aki már útra kelt egymaga hátizsákkal a hátán (nem, nem iskolába és nem munkába :)

Sváb hegyhez értem, átvágtam a síneken és fogakon, de a kis piros szépség most nem csábított el, bármilyen szépen is nyikorgott (az őrültségnek számít ha szeretem a villamosok hangját?)

Sváb hegyi fogaskerekű  épp mögöttem

Elértem Normafát is, minden tele volt emberekkel, önfeledten játszó gyerekekkel, futókkal, kirándulókkal, bringásokkal. Egy gyönyörű domboldalon leheveredtem, néztem a városra néző kilátást, ami akkorra már elég távolinak tűnt, pedig alig 5-7 km-t jöhettem. Megettem az aluljáróban vásárolt magvas zsemlémet egy almával és kicsit pihentem. Még bőven dél előtt járt az idő, nem terveztem hogy visszafordulok, kedvem támadt folytatni az utat. Kikeveredni a jól benépesült parkból és végre magányos utakon járni, hogy ismét csak én legyek meg a természet. Vándorlók biztos ismerik ezt az érzést, amikor egyedül mennek, akkor már tényleg jobb egyedül, mint vadidegen "más világbeliek" között megpróbálni elvegyülni, ami úgysem sikerül.. ha vándor vagy, mindenki más "más világbeli" aki körülötted van és nem vándorol, hanem épp a hétköznapi életét éli. Egész jó gondolataim támadtak e témában, de egyenlőre várakozó listára kerültek..

Az emberek ritkultak, én ballagtam, néha futottam, néha meg az egyre sűrűsödő jeleket fotózgattam, s néha én magam is jeleket hagytam..

"ha letépnek egy matricát, rajzolj a helyére cicát" és kívánj jó utat mellé ;-)

macskaköves út

Mária út egy darabon együtt vándorol a Caminoval, meg kellett örökíteni ezt is. Önfeledt fotózásomnak csak az "aksi lemerült" jelzés vetett véget.. elfelejtettem tegnap feltölteni.. bosszankodtam pár másodpercet, aztán megkönnyebbültem. Mostantól  tényleg csak az út meg én.. nincs kattintás, rögzít a lelkem.. (végszükség esetén itt a telefon szólt valaki belülről.. kössz, hogy figyelmeztetsz..)
Már nagyon vágytam egy cappuccinora, mikor Budakeszit érintette az utam, betértem a MOL kútra és rendeltem is egyet. Ahogy ide bejöttem, pillangók verdestek a gyomromban. Valami különös érzés fogott el. "A vándor betér kávézni egyet"-micsoda többszörös déja-vu :) Nagyon nagyon felidézett valamit..  Az érzést fokozta, ahogy a kiszolgáló hölgy és a benzinkutas srác végignéztek rajtam.. pont azzal a "jé ez egy vándor" nézéssel..  Pont úgy, ahogy a Caminon tették oly sokan.. Talán ismét átütött rajtam a vándor lelkem? Pedig most nem nagy a hátizsák.. és botok sincsenek.. és a cipőm is csak egy futócipő.. de valami átment.. a hölgy kedvesen szolgált ki..

Egy jó fél órát üldögéltem a cappuccinommal (most az úton vagyok, tehát megtehetem érzéssel) és azon gondolkodtam minden útnak van valami értelme, valami személyes üzenete.. úgy vágytam valami ilyesmire.. elkezdtem hinni benne, hogy így lesz. Reméltem, hogy a Camino ad ma számomra valamit. Én most nem tudok neki adni semmit, csak magamat a gondolataimmal együtt. Itt a MOL kúton valami transzformálódott bennem..  és most már úgy folytattam innét az utat.. viszlát Budakeszi, és egyben civilizáció.. még sosem jártam erre korábban, és a leírást sem olvastam - bevallom - így nem tudhattam milyen szakasz fog következni.. egy olyan szakasz következett.. ha lehet testrészekre osztani egy napi caminot, akkor ez a szíve volt..

kis bozótos 

Egy keskeny kis ösvényre vitt az út, kétoldalt magas bozót, élveztem, hogy alig látszok ki belőle. Annyira misztikus lett az egész. na akkor induljon a Camino! A gyermeki öröm és lelkesedés olyan erővel tört fel, hogy néha elpottyantottam 1-2 könnycseppet örömömben. Hihetetlen, hogy a 7köznapok feszültsége mennyire fel tud oldódni itt kint a természet lágy ölén! Szívtam a tavasz illatú friss levegőt, és az egész nagy természetet megöleltem volna! A csendet csak a madarak éneke és 1-1 jól megtermett fácán üvöltése törte meg. Hirtelen átfutott rajtam, hogy mi van ha vaddisznó csorda állja utamat és nem tudom kezelni a szituációt. Hogy kell vajon disznóijesztően félelmetesnek látszani? Aztán nyugtáztam, hogy ha most engem itt disznótámadás érne, annak az ég világon semmi értelme nem lenne. A camino nem küldhet ilyen szörnyű üzeneteket kedves kis vándora felé..

A bozótos keskeny sávos részt egy tisztás váltotta fel, ami annyira hívogatóan zöld volt, hogy ledobtam rá magam, majd hidat alkottam 2 fűszál között.. na jó bevallom az egész egy kézenállásnak indult, de a gravitáció győzött. És ezzel el is lőttem az utolsó 3 képkockámat, majd az aksi kilehelte lelkét.. az enyém viszont egész felélénkült..

átmenjek rajta? vagy legyek én?

Egy erdő következett.. valami különös misztérium járta át.. egy hely ahol megéltem azt, hogy "most itt kell lennem" most jó helyen vagyok.. itt maradnék.. nem akarom, hogy véget érjen!!

 Éppen lehajoltam, hogy egy cicafejet rajzoljak a kövön található sárga nyíl mellé mikor a távolban túrázó férfi alakja sejlett fel.

a Cica legyen veled mindig és mindenkor :)

A Budakeszi MOL kút óta egyetlen emberi lélekkel sem találkoztam. Az alak közeledett, én közben befejeztem a rajzolást és indultam vele szembe. Na tessék, van itt más is rajtam kívül.. Nem néztem, csak a szemem sarkából. Még akkora távolságban járt, hogy nem lehetett a korát megsaccolni sem. csak egy alak. Egy férfi alak. Biztosan egy jóképű srác lesz hátizsákkal (aki azért elég mély érzésű, szereti az állatokat,s ha nem is vega, megelégszik a grillezett padlizsánommal is rizzsel. Az sem baj ha vega, de a halat megeszi. De ha vegán azt sem bánom. Mindegy mit eszik.), aki Santiagoba indult, csak visszafordult, mert tudta hogy itt jövök. Értem fordult vissza. Már régóta keresett valakit, s valami láthatatlan erő visszafordította Páty felől. Azt hitte csak a Zsámbéki szél, de nem! ahogy meglátott tudta, hogy én vagyok az, akit keres. "Ah, szóval miattad kellett visszafordulnom? Tényleg miattad? " - ezt fogja mondani, majd nevet pajkos mosollyal, végül átható tekintettel a szemembe néz. Én meg vissza. Gyomromban közben verdesnek a pillangók. Igen, ő az.. ezt fogom gondolni.. majd megkérdezi.. "épp Santiagoba indultam, eljönnél velem? Aztán ha gondolod utána mehetünk a Föld körül is.. de oda bringával kéne.. Látom a hátizsákod elég kicsi, de még visszabuszozhatunk a Budaörsi decathlonig pár cuccért- mosolyog. tekintete ragyogó és elszánt. Az a fajta, aki pont úgy..

Nem folytathatom, közeledik.. egyre közeledett.. nagy léptekkel jött, egy magas szárú bakancsban.. valami speciális erdőjáró bakancs lehetett, ilyen hosszú szárút én még nem is láttam.. rövid kis fantáziaszüleményem leendő útitársamról egy pillanat alatt atomjaira hullott, mikor megállt előttem egy nagyon magas idős úr. Köszönt és megszólított.. én meg visszarepültem az erdei valóságba.

-Hogy tetszik lenni?-kérdezte mosolyogva.
Meglepődve kipréseltem magamból egy "köszönöm jól"-t. Váratlanul ért, azt hittem a köszönés lesz az egyetlen kontakt közöttünk.
-Ugye milyen jó itt?- kérdezte. De ha nem kérdezte volna is tudtam volna, hogy ezt akarja kérdezni, hiszen sugárzott belőle az "itt a legjobb lenni a világon" érzés.. az öltözete, a tekintete, mindene arról árulkodott, hogy imádja az erdőt.
-Igen, nagyon jó. - feleltem. Hát persze, hogy jó. Hogyne lenne jó! - gondoltam - De miért tetszik kérdezni? - valahogy ez a kérdés csúszott ki a számon, annyira meglepett.. sosem kérdeztek még tőlem idegenek az erdőben, hogy hogy vagyok.. olyat már igen, hogy merre kell menni (ja nem, azt én szoktam.. :)
-Tudja öreg vagyok már, 76 éves - közben leesett az állam, nem nézett ki annyinak!- de a női szépséget még észreveszem. És olyan jó látni, hogy maga itt jön az erdőben. Úgy éreztem meg kell, hogy kérdezzem hogy van! - mindezt olyan hangsúllyal mondta, mintha picit zokon vette volna, hogy visszakérdeztem. Válaszolhattam volna azt is, "Oh, köszönöm jól, és Ön? " De nekem az jött, hogy "miért kérdezi?"
Miért akarom tudni, hogy miért kérdezi? Nem mindegy? Megkérdezte! Baj? Nem esik jól? Fura? Nincs joga hozzá? Belemászik az intim szférámba ezzel?

Dehogyis..

csak nem szokványos.. ahogy az sem, hogy valaki mostanság női szépségnek nevezzen. Nem, most nem ezek az idők járnak. Most azok az idők járnak, hogy.. (...)  igen, ez is egy várólistás téma.. hogy most milyen idők járnak.. de csak a téma várólistás.. az érzések nem.. hmm..

Jól esett, amit mondott. Kellett a lelkemnek. De mégis az volt bennem, hogy most már tovább kéne mennem.. Aztán meg jött az a gondolat, hogy mennyi időt képes vagyok elcseszni fényképezéssel.. most, hogy lemerült a gépem, miért ne időzhetnék egy kicsit ezzel az idős erdőjáró úrral?

-2004 óta járom az erdőt - folytatta..-azóta egészséges vagyok, boldog vagyok és jól vagyok. Előtte sokat betegeskedtem, dolgoztam.. olyan volt, a munkám.. tudja, én hiszek az Istenben.. nem gyakorlom a vallásomat, de napi 30 percet olvasom a Bibliát.. nem nézek TV-t és nem hallgatom a híreket. Az erdőt járom. Ugye milyen jó itt?

hallgattam és csak hallgattam..

-Ahogy mondom, nem gyakorlom a vallásomat - tért rá ismét e témára.. de azt gondolom a haragot és a gyűlöletet ki kell irtanunk magunkból. És ha az életünket bizonyos erkölcsi keretek között éljük, akkor nem lehet bajunk. Nem olyan rossz dolog az a 10 parancsolat.. mosolygott..

Miért mondja ezeket nekem?

valahogy jó volt hallgatni.. figyeltem a szavaira.. azt éreztem szó szerint meg kellene jegyeznem őket.. megérintett, ahogy ezt az egészet mondta. Nem okoskodva, nem fellengzősen, sem bölcselkedve. Olyan tisztán és egyszerűen.. ahogy az a kis szellő fújdogált a fák között..

-Szép gondolatok, köszönöm a szavait- mondtam neki.

-Nem akartam anélkül elengedni, hogy ezeket meg ne osszam magával. Tudja, ahogy jött itt az erdőben ezzel a tiszta tekintetével..

Végig napszemüveg volt rajtam, nem láthatta a szememet.. azt gondolom nem számít.. azt éreztem ez az, amikor a lelkével lát az ember.. amikor megérzi azt, hogy a másik fogékony a szavaira, a gondolataira..

Én semmit nem mondtam magamról.. én csak hallgattam őt.. ittam a szavait, mert az elmúlt időkben elgondolkodtam bizony, hogy jó úton vagyok-e.. és vártam valami jelre, ami helyretesz, vagy utat mutat.. mint a kagylók az úton..

A bácsi folytatta: -  Jó, hogy ezen az úton van, és amit csinál az jó - mondta szó szerint
Semmit sem tudott rólam.. de a választ megkaptam..
- Nem akarom feltartani, a JóIsten áldja meg, az egészségét és a derűjét mindig őrizze meg. Ezt kívánom magamnak is - és nevetett egyet..
Ez az egész dolog olyan meghitt volt.. olyan áldott.. szinte meseszerű.. ott álltunk a kizöldelt erdő csendjében, bár borús volt az idő, néha beszűrődött 1-1 napsugár, és a tavaszi szellő ahogy meglengette a fák ágait, egyfajta misztériumot vont e pár perces kis történés köré.

- Azt tudja, hogy a Szent Jakab útján vagyunk? A magyar El Caminon? - kérdeztem tőle, mielőtt végleg elbúcsúzunk.. akartam, hogy tudja.
-Tényleg? Ezt most magától hallom.. ez a Mária út, nem?
-Igen az is, de a Camino és a Mária út egy darabon egybe esik..
-Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek - dobott felém egy cinkos mosolyt és távozott..

Mentünk tovább.. én előre és ő is.. csak ellenkező irányban..

De jó, hogy nem léptem le a "hogy van" kérdés után... Áldottnak éreztem magam..  "jó úton van, és amit csinál az jó".. ki mond ilyet egy idegennek? miért mondta? Feltört belőlem a zokogás.. egybefolyt az erdő és az út és minden.. nem akartam hátranézni, hogy látom e még.. azt akartam hinni, hogy ez az egész csak a képzelet játéka volt és ha hátranézek már nem látom.. jött a semmiből és ment a semmibe..

.. de nem bírtam ki és hátranéztem.. pici pont volt már csak, de láttam.. hirtelen előkaptam a telefonomat, és lefotóztam vele.. a képet azóta nem találom.. nem töröltem ki.. többször is végignéztem és nincs ott.. a lelkemben viszont örök nyomot hagyott..

Egy farakásra ültem le nemsokkal utána, hogy a füzetembe írjam mindezt. Sokáig üldögéltem ott, nem akartam sietni. Teljesen mindegy meddig jutok, nem ez számít. Hanem az, hogy jó úton vagyok.

Megkaptam a kis csodát, amit nem rég a kávé mellett kértem a MOL kúton. Nem a jóképű srác jött értem hátizsákkal, akinek santiagoba kellett volna vinnie.. hanem egy idős úr, aki megríkatott a szavaival.

Többször felidéztem őket magamban:  "jó úton van, és amit csinál az jó". "Akkor itt most duplán fúj a Szentlélek" 

És akkor szembejutott a kedvenc bibliai idézetem ( mert azért én is tudok néhányat. )

 "A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született." (Jn 3,8)

Abban az időben hallottam, amikor pár évvel ezelőtt Nagypapámat elvesztettem. Akkoriban nagyon erősen hittem, hogy a lelke nem hal meg, hanem tovább él. Ott van a szél zúgásában. Sokszor gondoltam rá a nagy úton is. És kértem, hogy segítsen. Ha kimegyek hozzá a temetőbe, akkor sem a sírt nézem, hanem az égig magasodó gesztenyefákat, amiket mindig meglenget a szél.. ő nem a föld alatt van.. Mellesleg épp ma 5 éve, hogy elment.. pont ma van a napja. Hogy e sorokat gépelem.. Április 18-án.. talán ő üzent nekem az erdőjáró bácsin keresztül?

Igen, "A szél ott fúj ahol akar"

És végül így is van: Mind a semmiből jövünk és a semmibe megyünk.. És az a semmi, csak a halálunk után nyer értelmet. Addig meg az a dolgunk, hogy ezt a valamit elfogadjuk és örömmel éljük meg. Adjunk érte hálát, kis életünkért, még ha olykor nehéz idők is járnak.. És mosolyogjunk, amíg a bőrünkön érezzük a szellő fuvallatát :)

És most gyújtok érted egy gyertyát, drága Nagypapám! És ajánlom Neked e sorokat..

***

(Pátyig jutottam aznap, mindössze 17 km, majd visszabuszoztam.. de nem bántam, hogy így alakult.. Tudom, miért kellett reggel lekésnem a csoportot és egyedül mennem. Ők Zsámbékig is elértek. Én majd legközelebb ;-) Magyar Camino.. a szívembe zártalak Téged is :)

Páty kapuja, a falu határa

Erdély és a Csíksomlyói Búcsú- amit számomra jelent

Mindkét Caminomat megalapoztam 1-1 erdélyi úttal is, a Csíksomlyói Búcsúhoz, azaz pünkösdhöz kötve. Meghatározó élmények voltak számomra, de hogy mit is jelent nekem Erdély és a búcsú, mindjárt elmesélem. 1995-ben jártam ott először, még szinte gyerekként, a barátnőmmel és családjával és egy busznyi emberrel. Tusnádfürdőn voltunk egy gyönyörű fenyveserdővel övezett szállodában. Zsuzsi barátnőmmel igen elevenek voltunk akkoriban, a lépcsőmenti széles betonperemen csúszdáztunk, este pedig kilopóztunk az erdőbe, hogy elszívjunk 1 Zsuzsi apukájától elcsent cigit..  

Bár csodálattal néztem a  hegyeket, a kis Somlyó és nagy Somlyó nyergében elterült hatalmas, szinte végeláthatatlan színes emberszőnyeget, maga a búcsú mély nyomot nem hagyott bennem, ellenben az égető nappal az arcomon. Ahogy elkezdődött az ünnepi mise a nyeregben, én álomra hajtottam a fejem a dombon és az egészet végigaludtam. Az óriási hegyek, friss patakok, fenyvesek, az úton szabadon mászkáló tehenek persze elvarázsoltak, de nekem ez az egész akkor csak egy „hurrá utazunk” élmény volt. Aztán tovaszállt, mint a lopott cigaretta füstje a tusnádfürdői erdőszélen..

 Aztán eltelt 15 év Csíksomlyói búcsú nélkül, közben Édesanyám évről évre járt egy buszos társasággal, és mindig lelkesen mesélt az élményekről.. hogyan hűtötték a csíki sört a patakban, milyen jókat piknikeztek a Hargitán, és hogyan nyelte a társaság a könnyeit a Székely Himnuszt elénekelve Madéfalván.

2010 egy nagy változást hozott az életemben, mintha egy másik szemüvegen át néztem volna a mindenre. Megmozdult a lelkem, a világ nyílni kezdett, észrevettem a szépet és a jót ami körülvesz. Akkoriban kezdtem el a természetet és az épületeket csodálni, és az embereket kivenni azokból a skatulyákból, amikbe éveken át beleraktam őket. 

A sok változással együtt Erdély ismét hívott, éreztem, hogy most már biztosan mennem kell. Szintén buszos társasággal, 5 napra. Ez az út megalapozta Erdély szeretetemet, egy olyan érzés lett rajtam úrrá, amit előtte addig nem éltem meg. Akkor éreztem át, hogy milyen magyarnak lenni. Hogy az én magyarságom semmi azokhoz az emberkéhez képest, akik itt élnek Székelyföldön, és az elszakítás után is összetartottak és megőrizték a hagyományaikat. Most nem a rossz értelemben vett magyarkodásra gondolok, ami oly sokaknak, érthető módon taszító, hanem arra a tiszta érzésre, amihez nincs méltó fogalom még az igen gazdag és árnyalt magyar nyelvünkben sem.

A határtól többszáz km-t buszozunk jórészt románok lakta területeken, aztán egyszer csak ismét magyar feliratok mindenütt.. a házakon, a boltokon, az intézményeken.. kicsik és nagyok, fejkendős nénikék a takaros kis portáik előtt integetnek a magyar buszoknak.. Láthatóan örülnek.. Örülnek, hogy  jönnek az anyaországbeliek.. akikhez sok évvel ezelőtt ők is tartoztak, és bár egy rossz döntés és egy máshova rakott határvonal elszakította őket, a lelki köteléket egyetlen politikai intézkedés sem tudta elvágni. Integettem nekik.. de olyan könnyáradat tört elő belőlem, amit akkor szintén nem tudtam hova tenni.. most miért sírok? Mi van? (most is homályosodik a szemem, ahogy írom, én már csak ilyen kis szentimentális vagyok, ha szóba jönnek a számomra fontos dolgok)

Csíkkarcfalva egy kis székely falu, vendégház a csörgedező patak partján.. itt volt a szállásunk. Szinte még a csomagokat sem pakoltuk be, a zenekar már húzta a nótát, így vártak bennünket. Az ízletes, finom ételek és pálinkák csak fokozták a hangulatot. Ez egy olyan megérkezés volt, amilyen azóta se.. Hatalmas táncmulatság kerekedett, emlékszem még fürödni sem mentem el, annyira elragadott magával, és ott roptam az úti adidas szabadidőmben. A trottyos zenét valahogy nem szeretem, épp ezért a hagyományos lagzikat és a bálokat sem, de itt Székelyföldön fel sem merült bennem, hogy ne mulassak rá! Itt ez is más volt..

Ez az út meghatározója volt nemcsak a későbbi erdélyi útjaimnak, de a hitemet is megalapozta. A szombati csíksomlyói búcsúban Böjte Csaba atya mondta a beszédet, minden szavát ittam. Nagyon örülök, hogy akkor Ő volt ott és őt hallgathattam. Nem sok nála hitelesebb embert ismerek a hit megélésben. Persze párat még fel tudnék sorolni, de ő mindenképp köztük van. A búcsú után teljesen váratlanul egy piknik fogadott minket a domboldalon a fenyvesek tövében a Csíkszentkirályi polgármester jóvoltából. Akkor már vega voltam, így  csak puha kenyeret, házi sajtot és rengeteg friss zöldséget ettem, de állítom itt volt a világ legfinomabb és legroppanósabb zöldhagymája és zöld uborkája! Most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok.. na, az megint olyan hangulat volt, hogy nincs rá szókiöntő-forma ;-)

2010 volt az első flow élmények éve.. kezdődött áprilisban a 6 fős Balaton körbetekeréssel (BK flow-ról máskor írok), és ez a májusi Erdélyi út pedig kiteljesítette. Persze leírhatnék minden erdélyi utamat épp ilyen részletességgel, (az egyik utamról a komplett kézzel írott útinaplóm a mai napig megvan), de az igen hosszú lenne, és bevallom ez az írás most nem is útibeszámolónak készül.. 

Ezután még 5-ször voltam Erdélyben és a pünkösdi búcsúban, mindegyik út adott számomra 1-1 személyes üzenetet, és átélhettem általuk kisebb-nagyobb csodákat is, akárcsak a Caminon. Erdély a szívembe beleépült, és azóta is fontos részt képvisel benne. Egyszer úgy fogalmaztam, a szívem földrajzilag 3 részre van osztva, egyik a Balaton, a másik Erdély és a harmadik a Camino.

Legutóbb 2016-ban, közvetlenül a Nagy út előtt voltam Csíksomlyóban. Nem is terveztem akkor, úgy véltem nem engedhetem most meg magamnak.. ám egyik nap munkába menet az utcán, találtam egy kis csíksomlyói érmét. Na mondom, ez jel. Biztos, hogy ott leszek. És ott voltam.

Tavaly nem voltam ugyan, de a tv-ben néztem a közvetítést az eseményről. Azt éreztem ott lenne a helyem. Van ott valami titokzatos erő, valami tömény szeretet és gondviselés, ami megmagyarázhatatlanul vonzza az embert.. talán az ott élő magyarok vendégszeretete, az a végtelen egyszerűség, ahogy megnyilvánulnak? Van ott valami leírhatatlan tisztaság az emberekben.. a tekintetükben, a beszédükben, a cselekedeteikben.. és valami végtelen erő, ami összetartja őket, ami odavonzza azt a többezer magyar embert évről évre. Lehet mondani, hogy sokan csak magyarkodni mennek.. mások meg túristáskodni.. vagy csak bámészkodni.. teljesen mindegy.. valamiért odamennek, és akarva-akaratlanul tagjai lesznek annak a hatalmas és vége láthatatlan közösségnek.. részei az egésznek.. egyébként hogy mások miért mennek oda, az nem az én dolgom.. azt, hogy nekem mit jelent, éppen elég tudnom. De bevallom még nem sok olyannal beszéltem, akit Erdély szelleme nem érintett volna meg.

Pár napja ismét egy „olyan” erővel hatolt belém az érzés: mennem kell.. ott kellene lennem. Szeretnék ott lenni. Kimondhatatlanul szomjazom rá! Ott leszek, tudom. Hogy hoygan és miként még nem tudom, nem terveztem semmit, csak beírtam a MÁV keresőbe a Budapest-Csíkszereda vonatot, és megnyugodtam, hogy van ilyen J Nagy vágyam, hogy egyszer gyalog vagy biciklivel menjek ide, ahogy sok más zarándok is teszi. De sajnos ennyi időt most nem szakíthatok ki, ahhoz már korábban kellett volna szervezkednem. Viszont szeretnék legalább egy napot zarándokolni előtte. Most ezen töprengek többek között, hogyan valósítsam meg mindezt.. és eszembe jutott mi lenne ha megosztanám a kérésemet, ahogy a Camino előtt is tettem: befogadna valaki Csíkszeredán vagy környékén a pünkösdi búcsú idejére? Nem ingyen kérem, ez most más, mint a Caminon! de nekem többet érne egy itt élő családnál megszállnom, mint egy szállodában aludnom..

Miközben ezt írom, megkérdeztem Henit, a kis erdélyi lánykát, akinek nővére Svájcban él a családjával, és akik a vándorúton befogadtak, hogy otthon lesznek-e Pünkösdkor.. kiderült, hogy igen J

Svájci Caminom akkor rajtuk keresztül adott nekem egy kis szeletet Erdélyből, aminek valahogy különösen örültem. Róluk írtam az úton is! Még Svájcban megbeszéltük, hogy ha megyek Csíksomlyóra akkor találkozunk! Szívből remélem, hogy összejön! Ha igen, biztosan fogok Neketek írni róla! J

Az úton minden könnyebb volt.. vagy mégsem? Rövid értekezés az önszeretet és a sikerélmény összefüggéseiről

Tegnap este ismét nézegettem a Caminos képeimet, néha rámjön az ilyesmi.. aztán megtaláltam pl. ezt..

Spanyolország, El Camino

Micsoda önfeledt időszak volt ez! Hogy csak úgy baktattam a pusztában és nem volt gondom semmire, csak a napi betevőre és egy menedékre, ahol biztonságban hajthatom álomra a fejemet!

A képeket nézegetve, vagy bármi módon felidézve magamban az utat, csak szép és  jó emlékek ugranak be. Ott valahogy annyira más volt minden. Mint egy mese, egy álomvilág.. mintha „csak egy történet” lenne, aminek a főszereplője voltam. Mintha az az ember(én), aki a képekről visszanéz rám néha komolyan, néha mosolyogva, néha nevetve, néha hülye arcot vágva, néha szomorúan vagy fáradtan, néha hátat fordítva, tájra meredve az most egy számomra elfogadhatóbb énem lenne, mint aki most vagyok. Azt az ént szeretem, aki az úton volt, de a mai énemmel ismét egy küzdelembe kerültem, és ez az én most nem annyira érdekes, mint az akkori énem. Mintha arra az énre felnéznék, erre a mostanira meg nem mindig.

 Miért van ez így?

 Ezen töprengtem és lehet ez így durván hangzik, ahogy leírtam, de megfogadtam magamnak, hogy nem játszom a megvilágosodott -minden tökéletes és mindig jól vagyok- szerepet (korunk szuperhőse nem én vagyok :) ), és azt sem, hogy a Camino után minden letisztult és csodálatos, mert ez sem így van!  Én nem egy álomvilágot szeretnék átadni Nektek, hanem azt a valóságot, ami bennem lezajlik, amikkel küzdök, és amik megoldására magam pórbálok meg rájönni.. olykor segítséggel, vagy mondjuk inkább úgy, megerősítéssel..

Az érzést boncolgatva megkérdeztem magamtól hülye vagyok, hogy így gondolom, vagy ennyire reménytelen eset? 

Aztán rájöttem, hogy ez ennél összetettebb, de valójában nagyon egyszerű. 

Egyrészt „az idő megszépíti a múltat”, ezért sokszor bármelyik múltbeli eseményem, - ami nem extrakellemetlen volt (pl betegség, csalódás stb)- sokkal szebbnek és tökéletesebbnek tűnik, mint ahogy akkoriban ténylegesen megéltem. Aztán a másik, hogy a természetben lenni nap mint nap, már önmagában egy felemelő dolog, hiszen a természet bizonyítottan jó hatással van a közérzetünkre, főleg ha ezt még kiegészíti a napi rendszeres mozgás. Na de, ez most nem egy életmódtanácsadó cikk akar lenni J  ezek csak tények.. 

Viszont,  ha úti blogomat visszaolvasom, akkor fény derül arra, hogy bizony azért elég sokat küzdöttem az úton is. Tehát ott sem éltem meg az utat csupa játék és mesének.. 

A mesevilág is megvolt, amikor bámultam az ezerszínű naplementét, vagy a hegyeket Svájcban, amibe egészen beleborzongtam.. 

De néha elég komoly, ijesztő érzések is törtek rám, mint a „minek vagyok az úton, és egyáltalán mi a célom ezzel”, ami még ennél is durvább a „minek vagyok egyáltalán” érzés, aztán a magányos séták alatt feltörő múltbeli feldolgozatlan érzések, az elhagyottság és olykor kőkemény harag érzése azok felé, akik bármilyen formában is bántottak életem során..

A hangsúly azon van, hogy az úton éppúgy küzdöttem, mint akár ma is, csak ott mindez más szinteken zajlott, és más szituációkban jött elő, de mégis ugyanaz. Csak a mostani énem jobban be van zárva (egyhelyben lét), mint az úton baktató, aki a szabadság szimbóluma.. és ha választhatunk, hogy bezárt vagy szabad akkor melyiket választanánk? talán egyértelmű.. 

A másik meg az, hogy az életünknek folymatosan vannak hullámvölgyei, és az önmagunkhoz való viszonyunk sem mindig ugyanolyan. Ha sikerélményeink vannak, akkor jobb a viszony magunkkal, ezt is kár tagadni, ha meg épp nem, akkor hajlamosak lehetünk az önbecsülés vesztésre. 

Én úgy működöm, hogy szükségem van egy folyamatos sikerélmény érzetre, különben leeresztek. Tudom, hogy más is hasonlóan működik, azért beszélgettem már erről jópár emberrel. 

Az úton –bár küzdöttem- de ottvolt egy folyamatos sikerélmény, amit gyakran tudatosítottam magamban.. most épp valami nagy dolgot viszek véghez!! Nap mint nap! Követem a célomat és jutok hozzá mindennap egy kicsivel közelebb! Itthon ez nem jelenik meg ennyire egyértelműen a mindennapokban. Éppen ezért most még tudatosabbnak kell lenni, és ismét kitűzni egy olyan célt, amin bizony dolgozni kell nap mint nap.

Fontos, hogy folyamatosan alkossunk valamit, teremtsünk értékeket magunk körül. 

Legutóbbi nagy büszkeségem a hétvégén megrajzolt Cicazarándok pólóm, amiből nyomatni is tervezek! Az írás is azért megy nektek, mert ha bárkinek segítek néhány gondolattal, az nekem már sikerélmény.  A legjobban szeretem, amikor olyan üzeneteket kapok, hogy „szívemből szóltál” vagy hogy „én is átéltem hasonlót, de jó hogy leírtad”. Mert ezekből tudom, hogy tényleg adtam valamit! Így tudunk oda-vissza hatni egymásnak.. én adok és kapok is egyben. 

A sikerélmény vagy annak hiánya amúgy csak rajtam múlik.. a tetteknek és a nem tetteknek is van hozadéka..  a különbség csupán annyi, hogy amíg az előbbi előre visz és felemel, addig a másik hátráltat és passzívvá tesz és befelé fordít. 

Én hajlamos vagyok ez utóbbira is, épp ezért ez az írás most nekem is szól. De jó, hogy én írom, mert ha nem én írnám, lehet hogy el sem olvasnám? ;-) 

De, hogy ne hagyjak bennetek rossz érzést azzal kapcsolatban, hogy  a mostani énemet tényleg nem szeretem,  megfogalmazom az írásom közben kialakult gondolataimat ezzel kapcsolatban: 

a szeretet, így az önszeretet is egy döntés, nem mindig jön szívből.. (kivétel, ha valakinek ez gyermekkorában nagyon jól meg lett alapozva, de sajnos ez a kevesebb..) Amit az úti énemmel kapcsolatban érzek, az most épp egy illúzió.. ami az idő által megszépült.. most jön a tudatosítás része: az úti énem épp úgy küzdött, mint a mostani.. épp olyan esendő, szeretetéhes és elesett volt olykor, mint a mostani.. de mindkettő én vagyok, egy és ugyanaz. A szabad kis hátizsákos vándor és a metrón a tömegtől frusztráltan utazó is. Egy vagyok és ugyanaz!! Az az én, aki az önmagam szeretetére nagyon nagyon szomjazik. De ezt a szeretetet és gondoskodást csak is én tudom magamnak megadni.. amíg csak kívülről várom csapdákba esek. Hogy lehet ezen segíteni? Az első, hogy csináljak olyat, amit szívből és élvezettel teszek.. aztán mutassam meg a világnak, és mindennek értékelését akár pozitív, akár negatív) merjem elfogadni!! Garantáltan a pozitív lesz túlsúlyban, az "aki mer az nyer" jó kis közhelyből kiindulva.. a kis negatívat pedig építő jellegű kritikaként felfogni..azok is kellenek a tanulás miatt!

Ahogy írtam, a napokban megosztottam egy fotót arról, ahogy az új Cicazarándok saját kezűleg készített pólómban feszítek. 

Cicazarándokok elöl, hátul

Kb annyi reakciót kaptam rá, mint valamelyik vándorlás közben készült posztomra. Sokat :)

Azon gondolkodtam, ez most nekem szól, a rajznak, annak, hogy a rajz a pólóra került, vagy mindez együtt? Eddig egyik rajzom sem aratott ekkora sikert, pedig vannak azért ennél jobbak is. Tehát egyértelmű, hogy nem csak a rajznak szólt. De nem is csak nekem. Hanem annak, amit a képen keresztül sugároztam. 

Megcsináltam! Sikerült! Büszke vagyok rá! Örülök! 

Termék lett egy álomból. (persze ez még csak 1 db, de akkor is) 

Talán ez az, amire „vevők” az emberek, ami tetszik nekik. Egy megvalósított álom sikere. 

A siker egyenlőre az, hogy örülök neki. Ez az ami vonzó, és nem csak a póló a Cicákkal. Ki más lehetne hitelesebb egy Cicazarándok pólóban, mint én? 

Viszont egy „együnk hurkát-kolbásszal” feliratú röfögő disznót ábrázoló pólóban már lehet nem lennék olyan hiteles, ezáltal sikeres sem.. nade.. ilyen pólót sosem készítenék J (a disznó oké, csak más felirattal: mondjuk, disznó egy nap van.. vagy disznóul érzem magam.. vagy sok lúd disznót győz.. vagy röfögjünk együtt, de disznóul :D ) 

Azt gondolom ezt a témát (nem a disznót!! )egész jól kiveséztük. 

Ja, nem, még tartozik ide pár gondolat: mi a célom ezzel a pólóval? Hogy kapjak érte sok lájkot? vagy az, hogy nyomassak sorozatban és adjak el minél többet, hogy sok pénzre tegyek szert? ha ez motiválna cseszhetném az egészet.. 

Én azért csinálom, mert szívből jön! 

Mert imádom a Cicazrándokokat, és mert engem is jókedvre dertítenek már a rajzolás közben is! 

És ha mást is, az nekem csak dupla öröm!! És ha mindennek lesz hozadéka, az már csak hab a tortán!

Az igazi öröm az lenne, ha sok sok Cicazarándok pólóban virító emberrel futhatnék össze itt-ott J

Egy kis összegzés tehát: alkossunk élvezettel, szívvel, aztán mutassuk meg a világnak, hogy eljusson azokhoz, akikhez kell jutnia, a többi pedig jön magától! Nem lesz mindenki vevő az én dolgaimra, de akik értékelik és szeretik, azokhoz jusson el, hadd találkozzon a kínálat a kereslettel!!

A siker önbecsülés növelő.. az önszeretet viszont nem magától jön.. a szeretet egy döntés.. döntés egy tettre: 

azt teszek, mit szeretek, ettől leszek sikeres. Rajzolj, utazz, írj egy verset, de maradj abban hiteles! J 

Most, az írás végére, megint egész jól összebarátkoztunk :) én  meg én..  

Cica szép napot mindenkinek, mégha esik is! A kreativitást ne hagyjuk szunnyadni.. Alkossunk egy kicsit! Fessünk tojást vagy bármi.. (ha már a Húsvét közeleg)

Húsvéti Cicazarándokok valahol az El Caminon

Filozofálgatás, avagy a témák mint gyöngyszemek fűződnek fel az élet cérnaszálán

Nagyon szeretek rajzolni.. rajzaim sokszor nagyon részletesek és minden fűződik rá valamire a lapot jól kitöltve..hát ez az  írás is ilyesmi lett most.. se eleje se vége, de mégis benne van minden, ami most bennem is :) Camino, váltás, szeretet, következtetések és a szabaduló lélek.. 

Ajánlom minden szabadulni vágyónak, aki képes eligazodni  betűerdőim sűrűjében :)

Minden okkal történik .Ha valahol nem érzed jól magad, az azért van, mert nem ott van a helyed. Mert egy jobb hely vár rád. Ha valahol nem úgy bánnak veled,ha nem tudsz önmagad lenni valaki mellett, akkor nem vele és nem ott van a helyed..

 Ezek nem csak szavak, beszél a tapasztalat.. 

Hogy ki mikor jut el a lelépéshez, az irányváltáshoz, az útrakeléshez, a változáshoz, ez egyén és sokminden függvénye. Mindenkinek van egy útja, amit csak maga tud megküzdeni. Nem lehetünk okosak senki életében, mert mindenki a maga módján, a maga szemszögéből tudja alakítani a sorsát, a dolgait. 

Oly sokan mondták már nekem: "De bátor vagy, mert meglépted.. bezzeg én nem tudok kiszállni ebből, én nem tudok változtatni, mert nem vagyok ilyen bátor!" Ilyenkor mosolygok magamban.. ha tudnátok, hogy hányszor mondtam én is ezt az elmúlt években.. hogy „nem tudok kiszállni”.. és csak vergődtem tovább.. egészen addig amíg meg nem jött az utolsó löket. Épp ezért senkit nem szabad megszólni, mert épp nyűglődik és vergődik, hogy "de hülye miért nem lép már ki", mert valószínű neki még tanulnia kell valamit a vergődésből, és az ő ideje még nem most jött el. De mindenki életében van ilyen. 

Viszont ez az utolsó löket nem azonnal jön.. először kisebb löketek, kisebb fájdalmak.. majd egyre nagyobbak, majd egyre gyorsabban és egyre intenzívebben gurulunk lefelé a lejtőn.. és aztán jön egy olyan pont, amikor felfogod, hogy innen még ugyan lehet lejjebb, de már nem kéne azt megvárni.. Amikor rájössz, hogy már nem ezt érdemled, amit most épp az élet ad.. amikor eldöntöd, hogy mostantól megadod a tiszteletet magadnak, és megszereted magad mert máshogy nem megy. 

És akkor elindulsz magaddal valamerre..

Nem egy kis útra, mert tudod, hogy az már nem segít. Neked most valami nagyon nagy dologra van szükséged..

 Mert a szabad lelked, amit eddig bekötni próbált a környezeted és nekik megfelelően saját magad is, most már döngeti a rácsokat, hogy szabaduljon! Először csak kopogtatott finoman „hahó, engedj ki légyszi”, de te meg sem hallottad.. aztán elkezdte rúgdosni a falait.. de te még mindig csak visszarúgtál neki.. aztán fellázadt és erőszakos lett.. gyötört, hogy „nem éreted már, hogy KI AKAROK JUTNI?” És akkor már nincs több ellenállás, mert annyira felszívta magát, hogy áttör minden rácsot és falat és csak megy előre.. szárnyal, fut, rohan, őrült tempóban.. aztán megnyugszik.. mert látja, hogy már nem kell menekülnie. Már nem akarja senki visszatuszkolni a rácsok mögé.. már megnövekedett és megerősödött annyira, hogy ha akarnák sem tudnák többé bezárni.. 

..és ha megnyugszik ez a tomboló és bősz lélek, és lecsendesedik, akkor előbújik belőle valami csodálatos, amit úgy hívnak: szeretet.

Ez egy szép befejezés lehetne, tehetnék most pontot, de nem teszek. Olvassatok csak tovább :) 

Azt gondolom mindannyiunk célja és legfőbb vágya, hogy szeretni tudjunk és szeretve legyünk. Minden erőnket ez az alapigény mozgatja. Azért ejtek pár szót erről, mert az útrakelés, az irány változtatás, a lelépés, a munkahelyváltás, a párkapcsolati szakítás és minden más döntő lépésünk az életben azért történik, mert valahol már nem vagyunk szeretve, megbecsülve és elfogadva, és ezért keresem azt az újat, ami segít e tátongó lyukat betömni, és szeretettel feltölteni. Ezért! 

Mondhatja bárki, hogy „de én csak azért utazok mert olyan szép és érdekes, mert annyira gyönyörű a naplemente a Himalájáról” okéé, ezt elhiszem, és én is indulnék azonnal naplementét nézni a Kanári-szigetekről vagy a balatonvilágosi magaspartról de az akkor is több annál, mint egy szimpla „de szép” élmény. Ilyenkor átölel a szeretet, ami ott ragyog a lenyugvó napban. Átölel a szeretet a gyönyörű szép és tiszta természeti jelenségek láttán. Az égbe magasodó hegyek, a messze nyúló zöld mezők, a tenger morajlása, ahogy a szikláknak csapódik, vagy a fodrozódó homokos partok.. hát ki ne szeretné ezeket?  Miért volt az az úton, hogy egy gyönyörű naplemente, ami ezer színbe festette az eget, olyan erőt adott, hogy egyszerűen nem féltem attól hogyan lesz tovább? Mert azt éreztem szeretve vagyok most épp onnét fentről.. hogy valakinek gondja van rám.. 

..de hagyjuk most a gyönyörű természeti jelenségeket! Nézzük az embereket.. utazgatunk, vándorolunk egy nagy hátizsákkal, bottal (már aki) , aranyos kis vándorok, utazók vagyunk.. Kissé kiszolgáltatottak, hiszen bőven kiléptünk a komfort zónából, és elhagytuk a biztonságot.. és ezt az emberek szeretik! Szvíesen beszélgetnek velünk, érdekli őket kik vagyunk, mik vagyunk, milyen történeteket rejtünk, miért vándorlunk, utazunk, szÍvesen segítenek nekünk, támogatnak minket! Hát hogy ne lenne ez jó érzés! És ez nem csak annyi, hogy „szeretek utazni, mert jó, ahogy az emberek rám mosolyognak.. mert jó, ahogy annyi ember beszélget velem.. jó, ahogy új barátságokat kötök” Hát persze, de mi történik ezek közben? Szeretve vagyunk! Érdeklődnek irántunk! 

Hát ki az aki nem vágyik erre? Én már most érzem magamon a hátizsákot, ahogy baktatok és szívom be a friss erdei levegőt, közben odacsapódik mellém valaki egy „Hola, Buen camino” –val.. és vigyorog, majd megkérdezi „Where are you from?” Már ez önmagában egy szeretet élmény. Hát ha még egy cafe con leche-re is meghív.. :) Ne tagadjuk, mind vágyunk erre!  Ezt nem én találtam ki, és szerintem nem is mondok ezzel újat. ha mindenki magába néz és megvizsgálja cselekedeteinek indítékát,  akkor tudnia kell, hogy mi motiválta erre vagy arra.. és a végső következtetés mindig az, hogy „szeretve akarok lenni”.  Nyugi, nem valami bölcs író könyvét másolom épp, de tény, hogy ez így működik. Olvastam is róla és ezek alapján én is sokszor leástam a mélyre, hogy ezt most miért is tettem épp.  Szóval a legelemibb igényünk a „szeretve lét” ami magában foglal sokmindent, és mindenkinek mást jelent, hiszen ahány ember annyi szeretetnyelv.

Oké, hogy Gary Chapman csak 5 szeretetnyelvet említ, de szerintem ezeknek annyi árnyalata létezik, ahány ember él a Földön. És mivel mindenki nyelve más, ezért van az, hogy sokszor nem is értjük egymásét. Az egymásra hangolódás sok sok idő, ahogy a nyelvtanulás is.. hiába vannak villámtanfolyamok, az igazi elsajátítás éveket is igénybe vehet. Alap szinten persze mehet már pár hónap után is.. de az igazi megértés ennél sokkal hosszabb idő. 

Nos, ha szeretve akarunk lenni - ami teljesen jogos igény - 2 dolgot tehetünk:

 Elkezdjük megtanulni a másikat (ha még valamiért látunk benne fantáziát), vagy (ha már nem), akkor lelépünk és másikat keresünk. Ez most elég sarkos lett, ugye? De mindjárt megmagyarázom..

Ha pl van egy párod, akit szeretsz (tehát működik a vonzalom+ megvannak a közös célok) , csak kicsit elbeszéltetek egymás mellett és emiatt súrlódások vannak, akkor ez esetben semmiképp nem a lelépés a megoldás, mert miért is? Itt kommunikációval és egymás megtanulásával abszolút lehet javítani. De, ha az van, hogy a másik fél alaptalanul rosszul bánik veled, sanyargat, megaláz, és már nem egy ember, hanem egy görcs vagy mellette, a jelenlétében, (és legyen ez a párod, főnököd, munkatársad, szomszéd bácsi, néni a buszon libával a kosarában, stb) akkor egyszerűen le kell lépni, mese nincs. Az ilyen ember sosem fog megváltozni. El kell kerülni. Nagy ívben.. ha kell elköltözni, másik busszal járni  stb.. a tapasztalatok alapján az ilyen nem fog változni! És ezt most vonatkoztasd rá egy egész helyzetre, egy ismétlődő szitura, élethelyzetre, bármire, amitől úgy érzed, hogy sanyargatva vagy és nem tudsz önmagad lenni. Ahol blokkolva vagy, ott nincs helyed!! Azt gondolom, amíg rálépünk a szeretet igazi útjára, addig sok ilyen emberen és/vagy szituáción, helyzeten kell keresztülmennünk. De amikor a lélek szabaddá válik, onnantól kezdve egyre hamarabb kiszűri az ilyeneket és nem hagyja már magát annyi ideig sanyargatni, ahogy korábban, mielőtt kiszabadult volna.

A Camino nagyon sokat segít a lélek szabadulásában. Viszont nem egyértelmű következmény, hogy megvilágosult bölcs leszel. Sőt! Akkor kezded el kapni a pofonokat igazán! És tudod miért? Mert a szabaddá vált lelked egyáltalán nem tetszik mindenkinek! Sokaknak ijesztő, másokat szembesít saját magukkal, amivel ők még nem akarnak szembenézni.. és elkezdenek dobálni.. na nem tojásokkal, vagy hógolyóval, de még csak nem is fél téglákkal.. hanem aljas kis lelki bombákkal.. „hé te szárnyaló lélek, nem szeretjük a fajtádat errefelé” „húzz el innen” vagyis ne, „legyél olyan nyomorult, mint mi, maradj itt hadd gyötörjünk tovább”.. Ezek a dobálások sajnos nagyon sokszor célba is érnek.. ám egy jó hír.. hogy egy megtett nagy lépés után, ledönteni már nem tudnak.. csak átmeneti rossz érzéseket okozni.. de a tapasztalat, hogy ezek egyre rövidülnek.. mert a mérleg már kilengett a másik irányba (előtte hosszabbodtak, most épp ellenkezőleg, ez is egy törvényszerűség).

 Előbb utóbb megtanuljuk, hogy sanyargatni nem szabad magunkat. Mondhatjuk, "de nem én, hanem a Pista vagy a Mari néni sanyargat", de a valóság az, hogy ezt nem lehet sem Pistára, sem a Mari nénire fogni. Ők csak röhögnek rajtad magukban, és hülyék lennének megszüntetni a folyamatot, hiszen az nekik jó. Egyet tehetsz: te lépsz ki a folyamatból. És azt mondod kabbe gyíkok (Pista, Mari néni stb) én leléptem! Pista és Mari néni először majd kiröhögnek, hogy ugyammár hova lépsz te? Aztán te mégiscsak megteszed, hiszen világosan megmondtad: „kabbe gyíkok én leléptem”, és akkor majd az arcukra fagy a gonosz mosolyuk, és nagyon bután és bambán fognak nézni utánad.. talán még be is kancsalítanak.

Hogy miért nem érdemes gyötrő helyzetekben bentmaradni? Mert hosszú távon káros.. mert kellemetlen.. mert nem ezt érdemled! Sem én, sem te, sem senki!

A Camino nem garantál bölccsé válást, egyáltalán. Egyet igen: bátrabb leszel! És már egyre inkább meg mered lépni a dolgokat, amikor itt lesz az ideje.

Én is még bőven az utamat járom.. (és remélem még fogom is jó sokáig..) sok mindent megléptem amióta hazajöttem.. hát nem minden jól sült el! De sokminden igen.. és ha egy adott időszakot nézünk, akkor van ami épp jól sült el és ezzel párhuzamosan van, ami nem. 

De! Már egyre kevesebb időt kapnak a gyötrelmek.. és egyre bátrabban állok hozzá dolgokhoz. És tudom, hogy az emberek továbbra is próbáloznak, hogy leterítsenek, de már nem hagyok nekik sok időt. (Na, nem azért írom mert üldözési mániám lett, de tény, hogy nem szerethet mindenki, az milyen lenne már?) Az ellenszenv viszont nem rólam szól, hanem arról, az emberről, aki irántam érzi. Mint ahogy ez fordítva is igaz. Ő sem tehet róla, én sem.. mások vagyunk.. De számomra kellemetlen szitukból lelépni már nem tart olyan sokáig, mint azelőtt volt.. mert megtanultam, hogy mindig lesz valahogy, és minden helyzetből ki lehet jönni, és mindig van egy B terv , amit a kellő időben az élet „odadob”. És ez a kellő idő el fog jönni mindenkinek! Csak tartsd ki a karodat, hogy belerepüljön az élet labdája!

ui.: Bármi is van, meg bármi bárhogy alakul.. meg ha semmi nem alakul akkor főleg: hátizsák, túracipő, fogkefe és egy B terv mindig legyen nálad! :)

Most arra kéne menni, nem? ;-)