Zsófi a vándor

A piros-fehér oszlopig még elkísérlek, mondtam Zsófinak, pedig úgy volt csak a város széléig megyek vele. Az oszlop még jó messze volt, valahol a töltés mentén, úton Lébény felé..

Zsófi a Camino Fesztivál után írt nekem egy kedves üzenetet..  hogy olvasott az utamról, és az előadásom is tetszett neki. A spanyol El Caminot már ő is végigjárta tavaly, kb 2 héttel előttem ért be Santiagoba. Tehát egy időben voltunk az úton. Most tervezi a Magyar El Caminot Budapesttől Wolfsthalig, és érdeklődött, hogy ha Győrbe ér találkozunk-e. Nagyon megörültem Zsófi levelének, úgy ahogy van telibetalált. Épp lehangolt voltam valami miatt, amikor írt.. megkönnyeztem a szavait.. egyértelmű volt, hogy ha Győrbe ér, akkor befogadom a kis „Alberguémbe” .. szerény kis hajlékom van itt, de gondoltam megosztom Zsófival, ha elfogadja. Elfogadta J 

Tegnap délután érkezett Győrbe a kis „vándorom”, elmentem elé a Rába kettős hídig. Már messziről kiszúrtam, ő volt az egyetlen botos, kagylós, hátizsákos vándor.. „nem, most nem sírunk” mondtam magamnak. Kicsit magamat láttam benne.. a tavalyi énemet.. aki épp ugyanígy kagylós zsákkal, botokkal botorkált az úton.. tényleg küzdöttem a könnyeimmel.. de tartottam magam, mit gondol Zsófi ha meglát kisírt szemekkel, azt hiszi bolond vagyok.. persze nem tévedne.. Majd ő is észrevett, összetalálkoztunk, megöleltük egymást. Megelevenedett számomra a kis vándor lány, akivel nemrég csak üzenetet váltottam. Azon gondolkodtam vajon az én szállásadóim is ezt érezték, amikor itt-ott „összeszedtek” az utak mentén? Vajon ők hogy várhattak, mit gondolhattak? Ki vagyok, mi vagyok? És miért vagyok az úton?

Kiderült Zsófi Kézdivásárhelyi.. ott már én is jártam.. nagyon szeretem Erdélyt, erről már írtam egy korábbi bejegyzésemben is amikor Svájcban jártam Melindáéknál.. ők is erdélyiek.  Zsófi hozta magával a Caminot is úgy ahogy van.. ezen kívül egész Székelyföldet.. nem csak egy vándor ő most, hanem maga az út. Ahogy én is az voltam. Ahogy minden vándor az. 

Zsófi megérkezik az Alberguébe :)

Vacsoránkat a közeli Lapos Pizzériában költöttük el.. nagyon fáradt voltam, vicces, hogy sokkal fáradtabb, mint Zsófi.. én egész nap utaztam (én is aznap értem fel Győrbe), ő pedig gyalogolt.. és persze hogy az utazó mindig fáradtabb.. :D Most én kérdezgettem Zsófit, ő pedig mesélt.. sokmindent.. érdekes dolgokat.. tágra nyílt fülekkel hallgattam.. mintha csak magamat hallanám.. mesélt a spanyol Caminojáról, az életéről, a gondolatairól.. túl sok a hasonlóság.. kis apró részletekig ugyanazok a dolgok történtek meg velünk az úton.. mintha megint jártam volna vele az első spanyol Caminomat.. talán nem véletlenül találkoztunk..

Zsófinak hála, egész időben sikerült nyugovóra térnünk. Mint 2 vándor.. ő is hálózsákban és én is.. amióta itt élek hálózsákban alszom.. nem akartam a buszon ágyneműt cipelni.. majd ennek is eljön az ideje.. J vagy itt, vagy máshol.

Reggel kitaláltam elkísérem Zsófit a város széléig.. Hálát adtam, hogy mennyire közel lakom a Caminohoz.. tényleg 2 perc  és már ott is vagyunk a nyomdánál, ami előtt kagylós jelzés mutatja az utat.. hamar kiértünk a város szélére.. elkapott a nosztalgia.. azóta én sem jártam ezen az úton.. tavaly itt poroszkáltam én is a nagy hátizsákkal.. most pedig csak „vándorkísérő” vagyok.. hamar rátértünk a töltésre, amin visz az út tovább..  hosszú egyenes töltés.. semmi extra.. de van egy varázsa, egy hangulata ennek a monotonitásnak.. viszi a gondolatokat, szárnyakat ad az elmének.. semmi inger, csak a fű, a fák, a madarak.. az út és  a vándor.. ez olyan tipikus magányos út.. jó itt egyedül menni.. együtt lenni saját magunkkal.. hatalmas vágyat éreztem, hogy ne álljak meg az úton.. csak menjek tovább.. de ez most Zsófi útja.. távolban feltűnt egy fehér-piros villanyvezetékes oszlop.. na odáig, még elmegyek veled, aztán hagylak.. legalább 10 percet még sétáltunk odáig.. azt hittem közelebb van.. de valahogy nem bántam, hogy messze.. Aztán eljött az oszlop is.. ahol elválnak útjaink.. ismét megöleltük egymást.. Zsófi előre, én most visszafelé.. néha még utánanéztem, figyeltem a távolodó hátizsákot a himbálózó kagylóval.. 

Zsófi elment, az érzés pedig visszatért: „Akiket megszeretünk elmennek..” Ezt  éreztem akkor is,  mikor reggelente búcsút intettem 1-1 szállásadómnak az úton.. az élet körforgása.. hogy nem lehet „leragadni”.. hogy az emberek jönnek-mennek az életünkbe.. és nem érdemes ragaszkodni senkihez.. mert úgyis elmegy.. és ez így van jól akkor is, ha nem értjük. Valamiért így van jól.. a szemem homályosodott.. most már nem fogtam vissza magam.. jöjjenek azok a könnyek.. az út elbírja, most már nem lát senki.. megint egyedül az úton.. visszafelé.. a nap már melegen sütött, megcsapta orromat a frissen nyírt fű illata.. csak szívtam befelé.. a pillanatot.. 

Köszönöm Zsófi, hogy általad megtapasztalhattam én is a „másik oldalt”.. hogy milyen befogadni egy vándort.. köszönöm a történetedet.. jó utat Neked bármerre is jársz! Ma pedig érj el Lébénybe, és útközben találd meg a kis rajzomat a nagy betonoszlopon, amit tavaly hagytam emlékül.. magam után.. az „utókornak”.. 

Buen Camino Zsófi!!

A vonat, ami nem megy és az üstökös makákók

Mai uticélom Kapuvár volt, hogy meglátogassam Tündit a brutál hard core vándort, nagy utam egyik fontos inspirálóját, azonban a jegypénztárnál szembesültem vele, a kinézett vonat nem megy. És még az eső is esik. A következő több, mint egy óra.. Ha hazamegyek 15 perc múlva fordulhatok vissza, semmi értelme, így csak a belvárosig mentem vissza. Egy belső hang arra vezetett, menj és ülj be kedvenc Caminos kávézódba és egyél egy sajtos melegszendvicset ketchuppal és egy bodza szörppel. Kávét ma már ne igyál, hiszen most csak napi egy az engedélyezett és azt már reggel benyomtad. Már egy ideje jóban vagyunk a belső hanggal és amit mond azt többé kevésbé megteszem vagy legalábbis meghallgatom. Most mindent úgy tettem ahogy mondott, és bár nem hiszek a véletlenekben, most sem véletlenül botlott a tekintetem a mellettem levő asztalon heverő National Geographic újság „Üstökös makákók” feliratára, amíg a szendvicsemre várakoztam a bodza szörpöt szürcsögve.  Makákók iránti erős vonzalmam nem engedte, hogy az újságot érintetlenül hagyjam, felcsaptam hát és elképesztő dolgokat olvastam. Az,  hogy vannak üstökös makákók (elképzeltem, ahogy a karácsonyi csóvás csillagon ül a maki és csapódik belefé) már önmagában egy letaglózó tény, de az, hogy miként vették el egy fotós szerzői jogdíját az már tényleg durva és felkavaró.  

ilyesminek képzeltem

Egy fotós a celebeszi dzsungelben majmokat fotózott, ám egy üstökös makákó (Naruto) egy óvatlan pillanatban lecsapott a férfi gépén az önkioldóra és tökéletes szelfit készített magáról.  A fotó híres lett az interneten, ám jogi vitákat indított, mely szerint a szerzői jog nem a fotóst illeti, hiszen nem ő csinálta, hanem a majom.  „Naruto szelfije köztulajdon, mivelhogy a majom nem jogi személy, tehát szerzői jogai sem lehetnek”.  Hosszas jogi hercehurca után 2014-ben az Egyesült Államokban kimondták: „Szerzői joga csak embernek lehet, tehát bármi állat bármit is alkosson, nem lehet a mű jogtulajdonosa.” 2015-ben azonban a PETA perbe szállt Naruto jogaiért.. szerintük a makié a szerzői jogdíj! 

Ő tette

A teljes cikket lefotóztam, ám elég ramatyul sikerült, de aggodalomra semmi ok, itt is elérhető a történet:

http://media20.blog.hu/2016/01/19/hiaba_szelfizik_a_majom_nem_az_ove_a_kep

Aki csak szimplán az üstökös makákókról szeretne olvasni, ide kattintson:

https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%9Cst%C3%B6k%C3%B6s_mak%C3%A1k%C3%B3

De az is jó, ha csak beírja a google-ba, hogy ’üstökös makákó’.

Aki semmilyen érdeklődést, már-már teljes közönyt mutat az üstökös makákók iránt, az viszont miért nem hagyta abba az olvasást ott, hogy megtaláltam ezt a makákós cikket? De most komolyan, mire vár, hogy témát váltok? Várni a vonatra kell.. Az élet olyan rövid a földtörténeti órához viszonyítva, ne fárasszuk már magunkat felesleges dolgokkal! Annyi minden mást is lehet olvasni, akár szépirodalmat vagy csúnyát.  Vagy idegen nyelveket tanulni, meginni egy sört a barátokkal, sétálni, rizst enni stb. Jó, legkésőbb itt akkor köszönjünk el egymástól.

Na szóval.. többieknek mondom, az eset  számos gondolatot szült bennem, például mekkora mázlista vagyok, hogy nem ment az a vonat, hiszen így szegényebb lennék a sztorival, hát még azzal a tudattal, hogy léteznek üstökös makákók..  A másik pedig az, hogy mi van akkor, ha befestem a bársony talpacskáit egy cicának (természetesen csak cicatestbarát bio cica ehető festékkel a cica teljes beleegyezésével!!) majd keresztülszalad egy nagy fehér lapon színes cicalábnyomokat hagyva. Na az kinek a műve akkor?  Én azt mondanám, hogy az enyém, hiszen én festettem a talpacskákat, a cica meg azt, hogy az övé, hiszen ő szaladt végig a papíron. Közben a képet már meg akarnák venni  százezrekért. Én már elképzeltem hova utazok a pénzből, illetve milyen fényképezőt vásárolok, közben a cica már egy többszáz m2-es jól felszerelt többszintes, mindenféle stílusú karomkoptatókkal ellátott cicaházról és egy kifogyhatatatlan whiskas tartályról ábrándozik. Mit lehetne tenni? Egyáltalán a vásárló kinek adná a pénzt? Kinek ítélné a bíróság, ha a cica perre vinné? Ember vagy cicabíróság foglalkozna vele? Na, ezek az élet igazán fontos kérdései. Köszönöm, hogy velem tartottak, ha mégsem akkor magamat viszont kiválóan elszórakoztattam :)

Ja, ha bárkit érdekel, a sajtos melegszenya finom volt és a vonatot is elértem.. Hogy az állomásig se unatkozzak óriás nyulakat fotóztam..

oroszkék óriás nyúl

... továbbá egy apanyulat, akinek Mozart nőtt ki a vállán és a családját. Micsoda South Park figura lenne.. 

az apanyúl ritka betegségével

A vonatút nyugalmas volt, a makákós gondolatmenetemet hirtelen felváltotta Kapuvár, a hely, ahol megállt az idő, és azóta se indult el, ahol a feltöltekezés és a nyomasztás kettősségének furcsa energiái csaptak össze bennem.. Na de maradjon valami holnapra is..

3 nap 3 előadás 3 helyszín

A naagy mesebeli 3-as...
Szombaton Balatonföldváron, vasárnap Nagyrécsén, hétfőn pedig a kaposvári Munkácsy Mihály Gimnáziumban tartottam élménybeszámolót a nagy útról.
Balatonföldvárra Győrből érkeztem, a sok átszállás miatt eléggé fáradtan. Teljesen komolyan mondom a gyaloglás kevésbé fárasztó, mint a buszozás.. Hogy fogok ilyen fáradtan és leverten előadást tartani, ezen gondolkodtam. A fáradtságot és minden bizonytalanságot oszlatott bennem a Balaton közelsége és a Bajor Gizi Művelődési Ház kedves vezetője. Majd egy hangulatos ebéd a Földvári Platán étteremben. Platán étterem: gyönyőrű berendezés, remek stílus, olyan, ami nekem bejön.. kedves felszolgálók, finom ételek, elfogadható árak. Még a mosdó is gyönyörű :) Megérdemel egy reklámot, aki Földváron jár, és egy jót enne egy jó helyen, akkor irány a Platán!!
Az előadáson volt szerencsém találkozni Kőröshegyi vendéglátóimmal, akiknél utam 2. napján szálltam meg. Igazi öröm volt számomra! Ismét egy jó hely, kedves emberek, jó beszélgetések, érdekes találkozások..
Balatonföldváron volt első Balatonparti előadásom, így ez különleges élmény volt.

Platán étterem női mosdó :) hát nem szép?

Másnap Nagyrécsére mentem, ahol ezelőtt még sosem jártam. Nagyrécse egy szép kis falu Nagykanizsától 7 km-re. Az élménybeszámolót a volt Inkey-kastély (ma Művelődási Ház)  nagytermében tartottam. Az első kaposvári TIT-es előadásom után kért fel a beszámolóra Saffer Júlia nagyrécsei lakos. Júliát egy lelki közösségből ismerem, remek szervező asszony, már-már természetfeletti fogadtatásban volt részem.. mindez oldotta bennem a feszültséget, hiszen ismét magas létszámú közösség elé kellett kiállnom. Persze ahogy telnek-múlnak az előadások, én is egyre jobban belejövök..Nagyon lelkes volt a közösség, a Cicazarándok képeslapok is rohamosan fogytak, még jó, hogy nyomattattam új adagot, mert az előző már nem lett volna elég. Jó érzés, hogy tetszenek az embereknek a cicáim :) De ez még semmi.. az egyik hölgy egy gyönyörű mézeskalácskosárral lepett meg, ami tele volt Caminos városok neveit tartalmazó szívecskékkel, fantasztikusan szép és igényes kivitelezésben.

A fotó sajna nem adja vissza a szépséget, élőben gyönyörűek :)

Továbbá a község polgármestere megható szavakkal és egy cicás szatyorba rejtett ajándékcsomaggal köszönte meg az előadást. Ezt nem azért írom, mert "elvárás", szó sincs róla! Csak ha már kaptam, akkor leírom, hogy hálámat kifejezzem feléjük! Ahogy írtam, Júliát egy lelki közösségből ismerem, ez egy nagy pluszt adott az egészhez. Nagyon igyekezett, hogy minden frankó legyen és úgy is lett :) Ha már lelki közösség, akkor megemlítem, hogy pár hete Kaposváron az Evangélikus Közösség is meghívott élménybeszámolóra..  hasonló érzéseket éltem meg ott is.. sütiben, finomságokban, jó beszélgetésekben és ajándékokban ott sem volt hiány :) Teljesen más élmény olyan helyen előadást tartani, ahol egy összeszokott vagy aránylag összeszokott közösség a közönség! Valahogy más az egész, mintha a felém közvetített szeretet energiájuk összeadódna.. de ezt elmondhatom akkor is, ha olyanok vannak a közönségben akiket ismerek.. akkor is sokszorozódik az energia.. egyszer tartottam Győrben úgy előadást, ahol egyetlen ismerős arc sem volt.. én sem ismertem őket, ők sem engem.. bevallom sokkal feszültebb voltam és kevésbé lelkes. Erről már elkezdtem írni egy bejegyzést, csak aztán abbahagytam. Persze a végén itt is oldottak az elismerő, kedves szavak.. hogy félre értés ne essék az ismeretleneknek is örülök, egyrészt belőlük jóval több van, és azt gondolom ha már valaki megtisztel azzal, hogy eljön meghallgatni, az már közvetít egy pozitív energiát felém.. sokszor vadidegen emberektől kapok lelkesítő és bíztató szavakat!!  Szerintem ezzel megint nem árulok el nagy titkot, hogy minden embernek fontos a bíztatás és az elismerés.. a cél persze az, hogy a lelkesedésem fennmaradjon akkor is, ha látszólag "nem vár senki"..hiszen ezekkel lépkedem át ismét a komfort zónáimat..

Hétfőn pedig volt iskolámban, a Munkácsy Mihály Gimnáziumban adtam elő egy osztálynyi érdeklődőnek. Mikor Gyallai Katalin Igazgatónő felkért, hogy menjek hozzájuk is beszámolni, kissé berezeltem, hiszen teljesen más tizenéveseknek, mint felnőtteknek beszélni.. előbbiben nincs gyakorlatom. Mondtam, hogy egy feltétellel.. ha nem teszik kötelezővé! Magamból kiindulva tizenévesen nem volt az az előadás ami lekötött volna.. szegény diákokat ne kényszerítsük már ilyenre :) persze így is szervezték, hogy fakultatív délutáni program.. érdeklődő diákok és tanárok vettek részt, lelkesek voltak, sok kérdéssel. Én pedig ismét egy különleges élménnyel gazdagodtam, jó volt látni, hogy a gimisek körében is vannak, akik érdeklődnek a zarándokút vagy a nagy változás, a kiszakadás élménye iránt. Azt gondolom minden korosztályban megvan néha az az érzés, hogy "itthagyni mindent és elmenni a világ végére".. Ők még abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy fiatalok, választhatnak bőven, hogy merre tovább. Persze nem mindenki tudja még 18 évesen, hogy merre tovább.. én sem tudtam akkor.. vagy csak könnyebb volt azt mondani, hogy nem tudom.. a belső hangot meg elhajtani.. majd lesz egy diplomám, mert jó ha van.. hát persze.. :P na de változtatni sosincs késő..
A Munkácsys diákok egy kis riportot készítettek velem az Iskolaújságba, finom csokival és teával leptek meg.  Köszönöm nekik és tanáraiknak ezt a szép délutánt, Igazgatónőnek pedig a meghívást!
És természetesen köszönöm Balatonföldvárnak és Nagyrécsének is a meghívást, és mindenkinek aki bármelyikre eljött vagy lélekben ottvolt! ;-)
Most már 9 előadáson vagyok túl, úgy néz ki az április 1-i Camino Fesztivál lesz a 10. Szuper, hogy épp ott jubilálok! jó, nekem a 10. is jubileum :)

Győr, a remény beteljesül?

Nemrég megírtam a "fogalmam sincs megyek-e Győrbe" típusú bejegyzést..
Pár napra rá kaptam a hírt, megvan a kulcs, mehetek! Lehet, hogy csak ki kellett magamból "nyavajogni" az érzést, és az írás hatására felszabadultak a Győrbe terelő energiák.. vajon ez mással is működik? Néha nagyon magabiztosan mondom, hogy igen, néha meg magam sem hiszem el, még azt sem, amit már jópárszor megtapasztaltam.
Győr is olyan mint a nagy út, valami újnak a kezdete.. Itthagyom a kaposvári életemet, és megpróbálom milyen az élet egy másik városban. Nagyon izgatott vagyok, hiszen előttem van 3 előadás csak februárban, és újabb 3 március első felében. Van min dolgoznom!! És az újabb rajzok elkészítése. Már egy jó zarándoklat is nagyon hiányzik! De jó lesz Győrben, bármikor kimehetek a Caminora, csak pár méter és ott van :D új embereket fogok megismerni, új helyeket felfedezni, minden tiszta új lesz! Hú, tele vagyok izgalommal! Tudom, ha eljön a költözés napja, akkor sírni fogok.. ahogy a nagy út előtt is.. és közben is oly sokszor.. mert bármennyire is vágyunk valamire, a változás akkor is mindig ijesztő! Mert nem tudhatjuk hogy lesz, mint lesz.. de a tudat, hogy bármikor tovább lehet állni, felszabadít! Mert mindig van lehetőség váltani!
Buen Camino magamnak Győrbe, menni fog, megcsináljuk! Majd megint bíztatjuk egymást a táskáimmal.. csak ezúttal a buszon..

El Camino összefoglaló a 2015-ös utamról

Nemrég akadtam rá arrra az újságcikkre, amit a 2015-ös Caminom után írtam a Spiritus nevű újságnak. Elég mély nyomot hagyott bennem az is, de úgy látszik nem volt elég..

„Az út vége csupán a kezdet” El Camino- lelki élményeim

2015.szeptember 11 és október 12. között megjártam az El Camino Francia útját (Camino Francais- Saint Jean Pied- de - Porttól Santiago de Composteláig), valamint a Camino de Finisterrét (Santiago de Compostelától a 2 óceánparti városig: Finisterréig, majd Muxiáig). 34 nap távollét, ebből 30 nap gyaloglás, összesen 910 km 1 pihenőnappal az út végén.

 Életemnek abba a szakaszába jutottam, amikor azt mondta a belső hang: nézz szembe önmagaddal. Tovább forogsz önmagad körül, sajnáltatod magad és nyalogatod a sebeidet vagy végre felállsz és teszel magadért valamit?

Értettem, elég volt, teszek valamit. Leszámolok régi életemmel és előre nézek. Jó és akkor merre tovább? Vártam a jelet..

Ez idő tájt történt, hogy egy barátom (Berci) kijelentette egy közös pizzázás során: megy az El Caminora. Nem hívott, csak mondta. Ő márpedig megy.  El camino.. El camino.. nem hagyott nyugodni ez a szó.. tudtam, abban a pillanatban tudtam, hogy én is menni fogok. Abban a pillanatban olyan erős hívást éreztem, amilyet még soha azelőtt. Na akkor megvan a jel? El Camino.. mikor először hallottam róla, beleszerettem, de mint egy plátói szerelem, nem hittem el, hogy egyszer az „enyém lehet”. Túl nagy árat kéne fizetnem érte, túl nagy áldozat lenne. A fizikai részétől sosem féltem, mert gyalogolni, mozogni mindig is szerettem, ami inkább aggasztott, az a kényelemről való lemondás, a sekélyes idegen nyelv tudásom és a sok emberrel való együtt alvás.. Még nem voltam elég erős, hogy kilépjek a komfortzónámból..akkor még nem..

Aztán ott a pizzériában valami hirtelen megváltozott. Belül igent mondtam a Caminora.. Hihetelen boldogságot éreztem, s onnantól kezdve fokozatosan javult a hangulatom, elkezdett rendeződni az életem.. mert lett célom, lett értelme az életemnek. Élveztem a felkészülés minden pillanatát, a vásárlást, a sportolást, a gyaloglást a Deseda körül, az El caminos könyvek és blogok olvasását.. tudtam, hogy mindez a célom felé visz. Nagyon vártam az utat, de ugyanúgy féltem is tőle. Féltem, mint az ismeretlentől.. Bercivel megegyeztünk abban, hogy az úton nem akaszkodunk egymásra, mindenki megy a saját tempójában, ki merre lát.. nem terveztünk, csak az elindulást.. Az úton nem is érdemes tervezni, csak hagyni, hogy történjenek a dolgok.. én is így tettem.. Volt, hogy együtt mentünk, volt, hogy csak a szálláson találkoztunk, volt, hogy egyáltalán nem találkoztunk. 

A célom nem Santiago volt vagy az Óceán.. hanem az, hogy ott legyek, hogy átadjam magam az útnak, hogy találkozzam azzal az emberrel, aki vagyok, és nyitott szívvel fogadjam az út ajándékait.. Hálás vagyok a 34 nap minden pillanatáért, amit ott tölthettem, hogy kiszakadhattam a mókuskerékből, és megtapasztalhattam egy teljesen másfajta életet.. a vándorlást, a szabadságot.. azt a szabadágot, amelyre hívva vagyunk mindannyian.. Ahol csak arra volt gondom, hogy mit eszem és hol alszom..  sosem aludtam kétszer ugyanott, és sosem mentem visszafelé..

Élveztem a napsütést, és kínlódtam az esőben, de volt, hogy kínlódtam a napsütéstől és nevettem az esőben.. Galíciában, amikor már mindenem elázott, és már semmi sem volt rajtam száraz, akkor nevettem igazán jót, mert tudtam, hogy ennél vizesebb már nem leszek.. sokszor akkor nevetünk a legnagyobbakat amikor már minden mindegy, mert ennél rosszabb már nem lehet! és ez a tudat felszabadít!

Élveztem az új ismeretségeket, a beszélgetéseket, vicces volt, ahogy kevertem az angolt a franciával, később a rám ragadt spanyol szavakkal.. de mindig megérttettem magam!! J A legtöbb útitársam ideig óráig tartott, mindenkitől kaptam, tanultam valamit.. csak kevesen akadtak akikkel szinte végigkísértük egymás útját. Hiszem, hogy a találkozások nem véletlenek, s mindenki addig marad az életünkben, amíg tanulni, fejlődni tudunk egymás által, amíg „jó nekünk együtt”.   

Megtanultam leadni magamból, az igényeimből, már nem számított ha elázott a hajam, ha „nem volt túl jó szagú” a ruhám (és/vagy én:)), ha lemosta a szemceruzát az eső vagy  a könnyeim.. nem érdekelt hogy nézek ki, mert tudtam, így vagyok elfogadva, ahogy vagyok. Megértettem, hogy a külsőségek, a tárgyaink, a bőséges javaink csak gátak a boldogságunkban, hogy egy hátizsáknyi holmival is el lehet éldegélni boldogan. Nem zavart, hogy 3 pólót, fehérneműt és 2 nadrágot illetve pulóvert tudtam egy hónapig váltogatni. Sőt, szerettem ezeket a ruhákat, és amikor hazajöttem furcsa volt ez a bőség, ami a szekrényemben várt.. (azóta el is adtam vagy elosztogattam ruháim jó részét, mert már nincs rájuk szükségem.) Nem zavart, hogy a hátizsákomon kell szárítanom a ruháimat, és lobogó fehérneműkkel kell végigszántanom Pamplona belvárosán.. nevettem rajta, vicces volt, nagyon szerettem ezt a szabadságot, amit az út adott!

Csodás pillanatok, csodás emberek, közvetlenség, mosolygás, üdvözlés.. Még a nagyobb városokban is ránk köszöntek az emberek: Buen Camino (jó utat) kívántak! Még az idős emberek is, előre köszöntek, szinte sosem tudtam őket megelőzni! És.. mosolyogtak! Szeretettel, elismeréssel néztek ránk, zarándokokra.. mi zarándokok is a Buen camino-val köszöntünk egymásnak, szerintem többszázszor kimondtam egy nap:)  

Érdekes tapasztalás volt, hogy az út első pár napjában alig telt az idő.. aztán kb a felétől felgyorsult minden.. mint az életünk.. gyerekkorban (az út elején)  minden olyan lassú, szinte siettetnénk az időt.. aztán mikor felnövünk, úgy telnek a hetek, hogy csak kapkodjuk a fejünket.. szeretnénk olykor megállítani.. de nem lehet.. A Mesetán (pár napig tartó hosszú egyenes szakasz) sűrűn vannak kirakva egymás után a kagylós útjelző kövek.. azon gondolkodtam, most elmegyek mellettük, megérintem őket.. és lehet, hogy soha többet.. hogy az úton előre megyek, és nem vissza.. sosem érintem már meg többet ugyanazt a kagylós követ.. az egyiknél megálltam, és sírtam.. elsirattam a pillanatot.. ami már sosem jön vissza.. nagyon mélyről jövő sírás volt.. 

Meseta 2015 október

Tudatosodott bennem, hogy nem nézhetek vissza.. azt a követ már elhagytam.. és ez így van jól.. és majd jön a következő.. és akkor is el kell hagynom, ha fáj.. mert az út visz tovább.. minden ragaszkodás megrekeszt és gátol a továbblépésben, legyenek azok tárgyak vagy személyek.. ha ragaszkodunk, nem vagyunk szabadok.. nem sírhatok egy kődarab miatt, és nem sírhatok egy ember miatt sem.. De mégis sírok, mert ember vagyok.. és ez a küzdelem örökös.. amit az eszem tud, azt a szívem nem akarja. És ez a két dolog harcol és harcol.  A caminon, az úton, itthon, az életben, bárhol.. ez a gondolatmenet kitartott bennem sokáig..  És igen, sokat sírtam.. nem bánatomban, csak úgy.. jöttek az érzések.. na szó sincs róla, hogy végigszomorkodtam az utat, épp ugyanennyit nevettem is.. útitársaimnak hála, rengetek mókában volt részünk.. de olyan is előfordult, hogy egyedül, egymagamban vigyorogtam.. mert gyönyörű volt a táj, mert érett a szőlő, mert vörös volt a bor, mert sütött a nap, mert rám mászott egy macska, mert beleálltam egy  patakba, mert érett szederbokrok kínálgatták magukat az út mentén, mert rám mosolygott egy zarándok, mert láttam egy pillangót.. vagy csak úgy hálából! Ezeket az átélt pillanatokat nem tudom szavakba önteni, csak erőlködöm.. nem tudom visszaadni az olvasóknak, mert van amit el lehet mondani és van amit nem.

A 27. napon közel 800 km gyaloglás után beértem Santiago de Compostelába, elmentem a déli szentmisére a Bazilikába. Lengették a mise végén  a hatalmas tömjénfüstölőt.. Akkor most tényleg ittvagyoK? Beértem? Itt az utam vége? megrendültem, de nem akartam maradni, volt még pár napom, hát még aznap továbbmentem. Hajtott a szívem, a lábaim, várt az óceán! Santiagótól Finisterréig, a „világvégi” óceánparti városig egyedül mentem, ekkor erősödtem meg igazán… napokig alig beszéltem valakivel.. tudtam, hogy elsősorban csak magamra számíthatok, de ha elakadtam rögtön ottvolt a segítség.. Végre életemen először igazán sikerült magam rábízni a Teremtőre.. és ottvolt velem.. végig a 910 km-en keresztül.. hatalmas élmény volt, amikor először megláttam az óceánt.. kijöttek a könnyeim is.. megint csak leírhatatlan, hogy milyen érzés, amikor több, mint 800 km után, a saját lábamon poroszkálva feltárul előttem az Ő végtelensége..

Útközben is, itthon is sokan gratuláltak az ismerősök, barátok.. de én csak sétáltam, mondtam mindenkinek.. azt csináltam amit szerettem, nincs ebben semmi rendkívüli.. kikapcsolódtam.. ez nem nagy érdem.. csak sétáltam.. Minden egészséges ember tud ennyit sétálni, ha eldönti, hogy akar.

Az Út, a Camino de Santiago eddigi életem legszebb és legmeghatározóbb élménye volt. Nem vártam tőle semmit, de mégis mindent megkaptam amire szükségem volt. és ezt már nem veszi el senki. Egyetlen áldozatos pillanatot és  egyetlen euro centet sem sajnálok, ami az útra fordítottam.

A Caminóm nem Saint Jean Pied de Portban kezdődött, hanem itt Kaposváron a pizzériában, ahol magamban igent mondtam.. és nem Santiagóban ért véget, vagy az Óceánnál.. hanem most is tart.. Azóta hogy hazajöttem, már semmi sem ugyanaz.. mert én nem vagyok ugyanaz.. megerősödtem, és tudom, hogy bármit elérhetek, amit akarok, és amire felkészülök. Ahogy elszánom magam valamire, rögtön jön a segítség.. ahogy a Caminon és az odáig vezető utamon is történt.  Tudom, hogy az életem az én kezemben van.. Isten egyengeti és megáldja, de nekem kell lépnem. Senki sem lép helyettem. Tudom, hogy egyetlen vezetőm van, és az itt van bennem, a belső hang, a Lélek.. Az emberek félre tudnak vezetni, még a legjobb szándékúak is.. De a belső hang az nem vezet félre.  Már tudom, nem számítanak a külsőségek, hogy ki mit gondol.. már nem akarok megfelelni senkinek, csak egyszerűen jól érezni magamat, azokkal akikkel jól tudom érezni magamat. Az életem arról szólt, hogy meg akartam felelni másoknak.. És ez okozta számomra azt a lelki gödröt, melyet a Camino előtt éltem meg. Köszönöm, hogy mindezt felfogtam, átéltem és tanultam belőle! Mindannyian szabadok vagyunk, éljük meg ezt a szabadságot, mert csak szabadon tudjuk szebbé tenni a minket körül vevő világot! Buen Camino mindenkinek!! :)

Az út folytatódik

Az út nem ért véget, csak épp másképp járom. Persze azért elég hasonló:  Kihívások, határátlépés, bár ezúttal nem országhatár.. December 14-én megvolt első nyilvános Caminos beszámolóm a Nagy Útról..A Sorsügynökség szolgáltatóközpont kérésére vállaltam a nyilvános beszélgetést Palancsa Lászlóval, aki maga is Camino szimpatizáns, így igazi élmény volt a beszélgetés! A nézők pedig hallgatták. Az előadás az Új Nemzedék Központban zajlott, a terem befogadóképessége kb 40 fő, így még a babzsákfoteleket és párnákat is be kellett vetni. na nem dobálózni, inkább ültek rajta :D

Az előadás előtt pár nappal megkérdeztem Lacit, na mégis miket fogsz kérdezni? Valahogy kéne készülnöm.. „Még én sem tudom, majd ott meglátod” volt a válasz.. :D én pedig megkönnyebbültem, jól van, akkor erre nem kell készülnöm. És így is lett. 

Azon gondolkodtam mit lehetne felvenni egy ilyen alkalomra.. Caminos útitársaimnak feldobtam, szerintetek? Egybehangzó válasz: valamelyik Caminos pólódat.. a szívem mélyén bennem is ez volt.. mi mást lehetne felvenni első ilyen alkalomra, mint egy olyan ruhadarabot, ami végigkísért a 3500 km-en és a 168 napon.. és ha egész úton ottvolt az a napszemüveg a fejemen, akkor most miért ne legyen ott? csak azért mert tél van és este? És számít-e mindez? Valójában senkit sem érdekel.. nekem viszont adott egy pici erőt J

Az emberek jöttek, és jöttek. Az ajtók bezáródtak az előadás elkezdődött. A Sorsügynökség szolgáltató Kp bemutatkozott, majd jöttünk mi.. Feszültségoldásnak, ráhangolódásnak levetítettünk egy kis összevágott zenés képsorozatot az utam kb első feléből (Magyar, Ausztria, Svájc), majd a lovak azaz kagylók közé csaptunk.. Addigra már fogalmam sem volt izgulok-e vagy sem.. Jó érzéssel néztem vissza a képeimet a kb 50 emberrel együtt. Mintha egy filmbe csöppentem volna.. most én tényleg ennyi ember előtt fogok beszélni? A saját életem filmjében.. Láttam kik jöttek, jó részük ismerős, még nagyobb részük ismeretlen.. voltak kellemes meglepetések, nagyon jól esett mindenkitől, aki eljött, mert sok erőt adott.. kiváncsiak, eljöttek, mert érdekli őket. Az izgalmat oldotta a hála érzése. Hálát éreztem minden egyes ember iránt aki ottvolt, legyen az szervező vagy néző. Nem csak a kiváncsi embereket láttam bennük, hanem a bíztatókat, akik eljöttek, hogy erőt adjanak új életem első lépéseihez... mint június elsején az indulásomkor.

Beszélgettünk.. Laci kérdezett, én válaszoltam.. több, majd egyre kevesebb izgalommal.. megint átléptem a határaimat.. végül a második video (Francia, Spanyol szakasz képeivel, zenével).. te jó ég, még mindig az úton vagyok, nyugtáztam magamban.. 

Mikor régebben megkérdezték tőlem mit csinálnék úgy szívesen az életemben, minden anyagiasságtól függetlenül.. konkrét választ sosem tudtam rávágni, csak azt, hogy tenni valamit az emberekért.. csak nem tudtam hogyan és mit.. jó lenne valamivel példát mutatni, hitelesnek lenni.. de addig nem tudok, amíg én magam nem érzem jól magam. Épp ezért akartam megtalálni a kulcsot önmagamhoz.. hogy hitelessé váljak és segíteni tudjak.. azoknak akik fogékonyak rá. Nem mondom, hogy 100%-ig mindent megtaláltam amit akartam, és folyamatosan a tökéletes boldogság állapotában vagyok. Nem erről van szó, és nem is lenne hiteles ha ezt mondanám. De valamit megkaptam, a hitet és bizalmat a Gondviselésben, hogy egyengetve van az utam bármerre is megyek. Hogy a félelmek csak agyszülemények, alaptalanok. Hogy kell lennie célnak és ha ez szívbél cél, akkor meglesz!! Az út szimbolikus.. a fizikai síkon a cél Santiago/Óceán.. messze van.. igen… látjuk az utat végig? nem.. nehéz az út? persze.. azért akarjuk? akarjuk! akkor bele kell vágni.. elég mindig csak az az  napot látni.. (én sokszor azt sem láttam) és megérkeztem.. ennél jobb és tökéletesebb szimbólum nekem már nem kell. Megérkeztem. Akkor most is meg fogok érkezni az újabb célomhoz. És ti is.. MINDENKI. Én sem vagyok kivételezett. Ugyanazok a „törvények” vonatkoznak mindenkire.. a Gondviselés működik.. ha hiszünk, szeretünk, merünk és nyitottak vagyunk.. én már nem tudnék nem hinni benne ;-) Ebből az érzésből szerettem volna picit átadni az embereknek.. és szeretnék továbbra is.. hogy van értelme menni, lépni, csinálni.. bármit, amit szeretnénk..

Cicazarándok képeslapok.. emlékeztek mikor meghirdettem őket.. bevallom picit félve mondtam igent x darab számra a nyomdának..  oh, életem első saját képeslapjai.. vajon vesz valaki? Lehet, hogy a Cicazarándokok csak nekem tetszenek, és nem is akar majd venni senki? Mit kezdek majd ennyi lappal? na jó, így nem lehet hozzáállni.. el kellett hessegetnem a rosszakaró gondolatokat.. Aztán az összes színes magyar feliratos elfogyott, és a többiből se maradt túl sok.. ismét egy bizonyíték, hogy amit akarunk, menni fog. Kis lépésekben. Mondanom sem kell, milyen érzés volt, mikor az előadás után sorban álltak az emberek, hogy írjam alá nekik a. képeslapokat.. te jó ég.. ez komoly? Én? a kis szürke porszem, a csepp a tengerben? Az én aláírásom kell nekik? Pedig én csak sétáltam.. gyakorlatilag.. De a kis sétámmal és a tapasztalataimmal mégis csak úgy néz ki sikerült átadnom valamit.. És magam is rengeteget kaptam ezáltal! Köszönöm Nektek! mindenkinek aki eljött, vagy lélekben velünk volt. A Sorsügynökségnek a lehetőséget, a helyet, Lacinak a kérdéseket és a kis videokat.

Én jól éreztem magam..Valami elkezdődött.. talán egy új szakasz.. szinte mindennap új aspektusból látom az utamat.. hogy miért léptem és mi értelme volt.. sokmindent elmeséltem, de sokmindent még nem. Hisz mindennap egy új felfedezés. Előreláthatólag január 20-án lesz egy előadásom Kaposváron, ha már tisztázódtak a körülmények azonnal megosztom, és szeretettel várlak benneteket!

Gondolatok az útról és utána

Itthon vagyok, de tovább járom az utat. Számot vetek, visszagondolok, ülepítek és tovább forgatok. Nemrég kiraktam egy posztot, mert azt éreztem hálával tartozom annak a rengeteg embernek akik segítettek. Nem ömlengeni akarok, vagy túlzásba vinni, de azt akarom tudja meg a világ mennyi jó ember van. Hogy miért fontos ez? Azért mert tele vagyunk félelmekkel! Azt sulykolják a fejünkbe, hogy félni kell! Kaptam hideget meleget az indulásom előtti időszakban, és közben is.. hogy mennyire aggódnak értem.. aztán hazajöttem épségben.. és mindezt úgy, hogy egész úton semmi veszedelemnek nem voltam kitéve. Pedig még ki is tettem magam, amikor a szabadban aludtam, vagy a sátorban a semmi közepén.. és jártam rengeteg kihalt úttalan utakon egyszál magamban.. többet mentem egyedül, mint másokkal. Ráadásul egy csomóan olvasták az útvonalamat, bármilyen jóembernek álcázott őrült szervkereskedő is befogadhatott volna.. Bármi történhetett volna. De nem így lett. Végig tudtam, hogy nem lesz baj. Az indulásomkor megáldott Laci Atya. Nekem ez sokat jelentett, és nem azért mert valami fanatikus vallásos vagyok. Csak hittem benne. Hittem, hogy ennek van értelme! Hogy ez az áldás nem megy el csak úgy a levegőbe! Rajtam van és véd. Meg a kagyló is a táskámon. Most hányan gondoljátok ezt, Istenem hogy lehet már ilyen naív? De őszintén? Nem gondolom, hogy naív vagyok.. csak vannak megérzéseim.. és működtek az úton is. Jórészt kisgyerekes családok fogadtak be, vagy (házas)párok, pár egyedülálló is. Mindenhol a lehető legnagyobb biztonságban éreztem magam. Persze mindezt megelőzte pár üzenetváltás, abból már lehet látni tényleg jó szándékú e az illető..  igen, működött.. olyan bizalmat kaptam, hogy néhol magam is meglepődtem. Rám bíztak lakást, bizalmas dolgokat osztottak meg velem, még pénzt is hagytak elől nem egy helyen. Egyszerűen oda-vissza működött a bizalom. Egyetlen helyen mesélte egy szállásadóm, hogy a munkahelyén megpendítette jön hozzá egy vándor lány, aki a Caminot járja épp.. "nem félsz? majd jól meglop" volt a reakció.. magyar munkatársaktól.. ezen jót nevettünk persze mindketten.. mondtam is neki, rakja el éjszakára a plazmatévét, mert hátha.. jól jönne pár plusz kiló..

A vándorina csoportban is csupa bíztatást kaptam, meg is lepődtem, hogy semmi rosszindulatú megjegyzés.. azért oylanok előfordulnak a neten, akik csak úgy szeretnek kötekedni bármilyen témában.. jó, egyszer írt valaki, hogy tiltsam le (mármint őt), mert zavarja, hogy az ismerősei lájkolják az oldalamat.. Meg hogy szép dolog amit csinálok, de neki ellenkezik az elveivel.. nem tudom azóta sem milyen elveket sérthettem meg.. és éppen kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy őt tiltogassam le főleg hogy nem is ismerősöm, úgy meg elég nehéz.. "Mondd meg az ismerőseidnek, hogy ne lájkoljanak ha zavar" ennyi válaszra futotta..

Aztán az is elgondolkodtató, hogy annyi jó mellett miért veszem észre mégis ezt a kis "rosszat" és miért is foglalkozok vele? Mert ha még mindig eszemben van akkor foglalkozom vele.. valahol hallottam, hogy napi gondolataink igen magas %-a negatív gondolat.. már nem tudom a számot, de magas. Pedig épp a gondolatainkkal idézünk elő dolgokat.. nem lenne jobb a jóra fókuszálni? Globálisan az egész utamat nézve tudtam a jóra koncentrálni, mert hittem, hogy jó lesz és épségben végigjárom, de kis részletekben "kis rosszakban" viszont éppúgy el tudok veszni. Régebben ha valami negatív megjegyzést kaptam szörnyen el tudtam keseredni.. mindig engedtem mások véleményének, azt hittem ők mindent jobban látnak/tudnak, mint én.. mert nem volt önbizalmam, semmire nem értékeltem magam. Mindenkit jobbnak láttam magamnál. Ez az érzés főleg 2013 és 2016 között tett különösen mélypontra. Aztán amikor kipattant bennem a "nagy út" gondolata, onnantól kezdtem erősödni. Először nem sok embernek hoztam nyilvánosságra, csak azoknak akikben biztos voltam, hogy megértenek (ez max 2-3 ember!!). Jó tanács, bármilyen terve, elképzelése van az embernek, nem szabad mindjárt mindenkivel megosztani.. csak az "arra érdemesekkel".. a többiek elvisznek más irányba.. később, amikor már 100%-os vagy benne, mehet mindenkinek.. mert akkor már leperegnek rólad az ellenzők, rosszakarók..  Ki a rosszakaró?? Bárki, akár közeli jó "barát", "kedves" ismerős is lehet.. persze nem úgy tűnnek fel, mint valódi rossz akarók.. ők valójában jót akarnak.. hiszen csak megmagyarázzák miért szar a terved.. hogy bezzeg ők ezt máshogy csinálják és az milyen jó! te meg egy hülye vagy és felelőtlen.. és amíg nem vagy elég erős ezt el is hiszed.. és a jó elképzelésed átfordul egy negatív irányba.. a "jóbarát" meg örül, hogy győzött, és amikor te szenvedsz, mert mégsem megy úgy ahogy a "jóbarát" mondja akkor ő már nincs ott és nem segít.. Nekem is mondták hajajj.. "nem értek egyet azzal amit csinálsz" " a világ tele van hülyékkel" "neked itt lenne a helyed" "Bátor vagy, hogy 35 évesen elindulsz", "neked férjhez kéne menned meg gyereket szülnöd" (na ez a "kedvenc" témám..) "neked itt kell boldogulnod, minkenki így csinálja" "nehogy azt hidd, hogy az álmokat csak úgy meg lehet valósítani" "nehogy azt hidd, hogy a te problémád  a legnagyobb" "egy ilyen jó munkahelyet itthagyni??" "nem tudod mit csinálsz jódolgodban" és még sorolhatnám.. Útközben is kaptam aggodalmas üzeneteket, bevallom nem érintettek jól.. megtehettem volna azt is, hogy bemutatom az utamat úgy, mint egy rózsaszín felhőt, hogy minden szép és fantasztikus és csodálatos.. sok iylen dolog is volt, hogyne.. de ha csak erről írok nem lett volna hiteles.. azt akartam bemutatni milyen az utam.. valójában.. igyekeztem a kemény helyzeteket is leírni.. (és még mennyit nem le sem írtam..) mert így hiteles.. és nem azért, hogy bárki sajnáljon vagy aggódjon.. "Az aggodalmak a fordított imák: amit szeretnél épp az ellenkezőjéért imádkozol" és ez nagyon igaz. Ott az úton egy teljesen más lelkiállapotban voltam. Az érzések felerősödnek, a hullámok sokkal nagyobbak.. a jó is és a rossz is erősebb érzésként jelenik meg.. Sokszor éreztem magam frusztráltnak a fáradtságtól, a bizonytalanságtól, hogy pl hol alszom aznap.. ha épp egy családhoz mentem, akkor igen is volt bennem egy megfelelési kényszer féle, hiszen mégiscsak ki vagyok szolgáltatva és én most kérek.. azzal már, hogy megtettem a felhívást az oldalamon, azzal már kértem.. és kaptam.. és most itt az elfogadás ideje.. tényleg elfogadhatom? És vajon mit gondolnak rólam? A kisgyerekes családoknál néha előjött bennem ilyen kisebbségi komplexus féle, hogy már én is tarthatnék itt.. hogy ők az én korosztályom(+/- pár év és már gyerekük/gyerkeik vannak) én meg még egy kapcsolat kezdeményt sem tudok felmutatni.. aztán rájöttem ez egy hülye és abnormális mérce.. amit a társadalmi és családi nyomás tett rám.. hogy nem vagyok elfogadható, mert nem produkáltam azt a szintet, amit egy korombeli nőnek kellene. Ezek az érzések egy külön fejezetet megérnének, így most nem is megyek bele.. folyamatos harcban álltam magammal.. mert siettetni akartam azt, amire még nem voltam felkészülve.. nekem egyetlen mércém lehetne: én magam. Hogy időről időre mennyit változom.. és nem az, hogy másokhoz képest hol tartok.. ők mások, én meg én vagyok. Lehet-e haragudni a májusi cseresznyére áprilisban, hogy még alig zöld? Vagy a diófára júniusban, hogy még sehol a gyümölcs? Mi magunk is pont így működünk. Mindennek eljön az ideje. Csak a gyümölcsfák kiszámíthatóbbak persze.. hacsak nem jönnek közbe szélsőséges időjárási viszonyok, fagykár, aszály stb.. Ha már mezőgazdaság: a búza épphogy érni kezdett mikor indultam, s mikor hazatértem már a gesztenye is lehullott.. érdekes volt testközelből figyelni a természet váltakozásást. A gyümölcsök foylamatosan értek, Magyarországon az eper, Ausztriában a cseresznyét zabáltam a fáról, Svájcban a szamócát az erdőkben és árok partokról, Franciaország volt a gyümölcsevés netovábbja, a pofátlanságig sok szedret tömtem, almát, körtét olykor, lehullott szilvát az útról, és a rengeteg füge.. hajajj.. Spanyolországban a szeder még nyomokban fellelhető volt, de már igencsak elérett, így maradt a bolti bananosz és a naranja meg az aszalt füge, amit főleg Norbitól kunyeráltam. Jó, ennyit a mezőgazdaságról.. folytatás köv.

Kicsit visszatérek az induláshoz... ahogy írtam, vegyes volt a fogadtatás.. nagyon kevés volt, aki szívből elfogadta és megértette a tervemet.. vagy legalábbis nagyon igyekezett elfogadni.. de a legtöbb emberen a döbbenetet láttam.. ahogy írtam gyenge voltam és érzelmeimben befolyásolható.. a bennem bízók lelkesítettek, az ellenzőim lehúztak.. de a tervemben már voltam annyira biztos, hogy lebeszélni nem tudtak volna.. baráti körömben sem örvendtem nagy népszerűségnek.. aggódtak..
Fel kellett húznom egy falat.. nem voltam kíváncsi a véleményekre! Nem azért mert nem szeretem a barátaimat, hanem egyszerűen nem értettek meg. És ez volt az egyetlen védekezésem. Tudom, hogy ezzel megbántottam őket..
Még az utam előtti napokban elindultam körbetekerni a Desedát (tó Kaposvár mellett).. még nem értem ki a városból, tekerek az úton.. megáll egy autó, kiszáll egy távoli ismerős ( a távolit most ismeretségi fokban értem) és megkérdezi hova megyek. Mondom, ki a Desedára.. "És nem félsz?" na az ilyen kérdésektől sajnos oszlik a Desedai vágy okozta lelki harmóniám.. Mitől félnék?? este fél8 körül lehetett májusban, világos volt, bicikliző, futó emberek az úton, nem is értettem.. Néztem értetlenül.. aztán több sem kellett rátért arra, hogy hallotta a tervemet és hogy mi 30-as nők meg vagyunk bolondulva, hogy nem bírunk magunkkal, nekünk már férjhez kéne menni meg szülni..jódolgunkban nem tudjuk mit csinálunk.. és nem is érti nekem miért kell világgá mennem.. Mondom, nem voltam nagyon beszélgető viszonyban az illetővel ezelőtt.. ezen is meglepődtem, hogy emiatt megállt és kiszállt a kocsiból.. vajon ennek mi értelme volt? Az egyik biztosan az, hogy most írjak róla, a másikat csak fejtegetni próbáltam.. valószínű-mivel sokad rangú ismerőse vagyok- nem féltésből mondta.. ezt levágtam.. csak le akart húzni.. jól odamondani.. mert neki épp szar életszakasza volt akkor, hiszen épp szakított a párjával, aki szintén 30-as nő.. (ezt később tudtam meg).. ja, hogy innen fúj a szél?! Saját lelki nyomorát rám vetítette ki.. mert én is okozója vagyok az ő problémájának, hiszen én is épp világgá megyek és nem pedig épp megállapodok valaki mellett, hogy jó példa lehessek! Hogy miért teszem ezt, mi van  valójában a lelkemben az persze nem érdekli! csak rendelkezésére áll pár tényadat: Dorina, 30-as, világgá megy, egyedül!!..
Lehet, hogy tényleg nem normális dolog nekivágni a világnak egyedül 30-as nőként.. nem szokványos, mondjuk úgy. Addig vajon miért nem jutnak el az emberek, hogy ennek oka van!! Miért kell bírálni? Nem véletlenül és nem hirtelen jutottam erre az álláspontra. De nem igazán tudtam kivel megbeszélni, hiszen a környezetemben nem ilyenek az emberek! Nagyon kevés, aki tényleg mer valamit lépni.. hiszen sokan elvannak a "büdös a szar de legalább meleg" kategóriában..  én is elvoltam, mondom!! Nem voltam jobb én sem sokáig! Nagyon nehéz a büdös melegből kilépni!! Irtó visszahúzó ereje van, hiszen a szag már elkábított, a melegből meg ki az a hülye aki ki akar lépni a hidegre? Főleg bekábulva? Teljesen érthető! Nem is mondom senkinek, hogy lépjen ki, mert amíg ő maga rá nem jön, addig én nem magyarázhatok senkinek! Nekem is mondogatták már, hogy menjél, lépj le, amikor annyira odavoltam.. de nem mentem.. és ez jó is volt nekik, mert lehetett tovább együtt sajnálkozni.. Aztán eljött az idő, kinyílt a szemem és meghoztam a döntést.. erre egy normális reakció az lenne, mégha nem is érti az ember: tök jó, hogy végre mersz lépni, ha ebben látod a megoldást, akkor ez úgy is lesz, biztosan végigcsinálod.. bár szeretlek és féltelek, de végig veled leszek gondolatban.. szurkolok neked, hogy gyümölcsöző legyen az utad és baj nélkül végigjárd!" Ugye, valami ilyesmit várnánk hasonló helyzetben! Aki tényleg szeret és szívből, az megérti (nem az észjárásomat), a döntésemet! és egyszerűen csak bíztat.. volt ilyenben is részem bőven.. Barátnőim közt is volt pár aki nem értette, nem helyeselte.. de elfogadták a döntésemet, és méltóképp el tudtunk búcsúzni úgy, hogy végül már nem éreztették velem az aggodalmaikat.
Mivel teljesen le voltam merülve mentálisan, nem láttam kimenetelét egy másik lehetőségnek. Nem láttam értelmét felmenni Pestre vagy másik városba, mert ott épp ugyanúgy beülnék egy irodába és vergődnék tovább.. nem bírtam elviselni ebben az állapotban a korlátokat.. nem bírtam elviselni a kötöttséget, a fix munkaidőt.. úgy éreztem be vagyok zárva.. vasárnap esténként már rámtört a szorongás, hogy jön egy újabb hétfő és egy újabb gyomorideges hét.. és csak ábrándoztam az útról, a szép helyekről, az óceánról.. csak mentem volna már.. egy netes cikkben olvastam, hogy ha valaki folyton a 7vége, a nyaralások után vágyódik, az egyszerűen nincs a helyén. És akkor bizony menni kell, megtalálni azt, amit szenvedéllyel lehet csinálni! legyen az bármi! az irodai munkával sincs gond, ha abban jól érezzük magunkat, ha lelkesen tudjuk csinálni, ha van motiváció benne!Számomra nem volt! Nem tudtam a skatulyámból kitörni, nem volt már erőm hozzá. Egyértelmű jelek voltak, hogy lépjek le, több irányból, több oldalról jött a "támadás".. vagy csak Isten szólt, hogy "Te figyelj, ennyi pofon után is még ittvagy? Hát mit csináljak még veled, hogy észrevedd végre nem kellesz már ide.. máshol várnak rád.." hú, még most is kiráz a hideg ahogy ezeket írom.. ilyen egyértelmű jelek nem sokszor vannak az ember életében.. és ahogy az egész utam körvonalazódott.. az egybe vágó egyirányba terelő jelek.. hogy minden összejött.. 2 dolog aggasztott picit, hogy nem jött össze: a fizetés nélküli szabadság és a szponzor.. most már hálás vagyok értük! A lehető legjobb, hogy ezek nem jöttek össze. Így bíztosítva volt a teljes szabadság érzet, hogy úgy oldok meg mindent ahogy akarok, ahogy tudok, ahogy sikerül.. és nem tartozom senkinek elszámolni valóval.. ez az igazi szabadság! Nekem akkor ez volt.. ha nagyon zárt börtönben van az ember és nagyon sokáig (ez lehet bármilyen értelem) akkor nagyon nagy szabadságra van szüksége utána! Ez az élet törvénye, a kiegyenlítődés.. minden a kiegyenlítődésre törekszik.. ha ismernék az előéletemet, senki nem csodálkozna, hogy erre az útra léptem.. azt gondolom ez csak egy lehetőség, nem kell mindenkinek menni.. főleg nem ennyi időre.. sokan mennek az 1 hónapos spanyol Caminora, az is képes életeket megváltoztatni, ha kellően tudunk magunkra figyelni közben.. aki nincs ekkora szarban, mint én voltam, csak helyre akar tenni dolgokat magában, esetleg megújulni, kiszakadni, munkahelyet váltani, rossz kapcsolatot lezárni, annak teljesen jó az egy hónap! Nekem önmagamat kellett összeraknom a talptól a fejig, ezért választottam a hosszú utat.. az ember belül érzi mennyi időre van szüksége.. egy hónap esetén még fel sem kell mondani, ha nem akar az ember és ha a munkahelye engedi hogy egyben vegye ki a szabadságokat. Egy hónap nem a világ, egy stabil kapcsolat túléli, tehát férj-feleség pár egyik fele is bátran belevághat, nincs ebben semmi rossz! Ha nem stabil a kapcsolat, akkor jobb is ha kiderül.. ha meg igen, akkor annál nagyobb áldás lesz utána.. én találkoztam nem egy házaspár egyik tagjával az úton, és érdekes nem volt gond közöttük, nem aggódtak azért, hogy mi van ha félrelép a párjuk.. ahol szabadság van, ott bizalom, ahol bizalom, ott működik.. logikus, nem? Én tudom miért nem működtek a kapcsolataim az út előtt.. mert nem volt  a helyén semmi, se szabadság, se bizalom, semmi.. ha visszagondolok a régi énemre, biztosan nem mentem volna Caminora amíg párom volt, illetve őt sem engedtem volna.. mert olyan lelki nyomorék voltam, hogy azt gondoltam volna ez a kapcsolat végét jelentené!! Egy hónap? Á, kizárt, hogy túlélje! Nem véletlenül kellett egyedül végigjárnom az utat.. nem véletlen, hogy nem jött társ.. aki maradni akart volna mellettem.. hiszen 2 verzió működött: vagy engem próbálna megfojtani és én menekülnék, vagy én próbálnám megfojtani és ő menekülne.. ezek voltak a kilátásaim a rab lelkemmel.. egyik sem hangzik túl jól.. és ez még mindig egy megoldandó feladat, szóval senki ne gondolja, hogy már frankó vagyok, mert tökéletesre csiszolt az út.. nem, ez csak egy szakasz.. az út folytatódik, a csiszolás tart.. nem kaptam mindenre választ, de sokmindenre igen.. és ebből a sokmindenből össze lehet rakni a meg nem kapott választ is.. csak egy kis alázat kell hozzá és önfigyelem (és önfegyelem..)