„A probléma nem bennünk van, hanem köztünk” –mondja Feldmár
András az egyik előadásában. Sokat hallgatom őt mostanság. Egy egészen sajátos
megközelítést ad a mindannyiunkat érintő nagy kérdéseknek, mint hogy mi a
normális, és a nem normális, milyen vagyok, milyennek „kellene” lennem, mitől
szenvedek, hogyan lehetnék jobb és sorolhatnám. Ezek a kérdések mindig is
foglalkoztattak, nem csak a Caminok óta.
Ez a mondata nagyon áthelyezi a hangsúlyt.
Hányszor szenvedtem olyan helyzetekben, kapcsolatokban (nem
csak férfi-női kapcsolatra gondolok, hanem „baráti”, munkatársi, bármilyen),
amikor úgy éreztem egy nulla vagyok, egy semmitérő, egy defektes, egy túl
érzékeny, egy semmihez nem értő, egy buta, ostoba, gyenge valaki. Ha nem is feltétlenül mind egyszerre. De hányszor elhittem, hogy
ilyen vagyok, mert a másik ezt éreztette velem. Ilyenkor az volt bennem, hogy
sürgősen meg kell változnom, mert így most nem vagyok jó, nem vagyok
szerethető.
Amikor szakembert kerestem, ő is rátett még pár lapáttal (erről
írtam korábban), hogy még inkább elhiggyem, tényleg nagy gáz van velem és
nagyon defektes vagyok, csak hosszú hosszú terápiák hatására tudnék
meggyógyulni (tehát legyen jó erős defektesség/lelki betegség tudatom). Te jó
ég, hány olyan nem megfelelő helyzet/kapcsolat van, ami elhitet velünk
hasonlókat, ami tönkretesz bennünket ha nem vagyunk résen!
A dolog ott kezdett el sántítani, amikor egy adott
korszakomban egy időben egy ember pl azt mondta nekem, de jó velem beszélgetni,
mennyire nyugodtságot árasztok felé, és milyen jó meglátásaim vannak, míg egy
másik azt mondta, látszik mekkora nagy káosz van bennem. Persze hogy a negatív
vélemény mindig nagyobb hatással volt rám! De elgondolkodtam hogy is van ez..
Beszélgetek valakivel (én szeretek megnyílni, mesélni
magamról és a dolgaimról, a küzdelmeimről) erre az egyik azt látja milyen
szépen navigálok életem erdejében, milyen jó vágányon vagyok már, hogy így
megoldom a dolgaimat, a nehézségeim ellenére is, igazi követendő példa vagyok
(számára), mire a másik azt látja, hogy mivel nem minden tükörsima körülöttem,
ezért káoszban vagyok és defektes. Valójában mindkét ember magáról beszélt, aki
véleményével jellemzett. Az első maga is jó úton van, ezért az enyémben is a
jót látja, míg az utóbbiban bizony nagyobb a káosz, mint ami bennem valaha is
volt! Csak épp rám vetíti ki.
Tehát "a probléma nem bennem van, hanem köztünk", azaz a nem
megfelelő emberrel töltöm az időmet!
Érzitek a súlyát? A nem megfelelő kapcsolataink nyomnak el
bennünket és kérdőjeleztetik meg velünk, hogy jók vagyunk-e így? Pedig csak
annyi lenne, hogy elhagyjuk az olyan embereket akik rossz érzéseket váltanak ki
belőlünk. Ha ezt megtennénk, ha felvállalnánk, ha kiállnánk magunkért az ilyen
nyomasztó kapcsolatokban, legyen az családi, párkapcsolat, munkahelyi vagy „baráti”,
akkor tényleg lépéseket tehetnénk egy tisztább, helyesebb énképpel bíró élet
felé. Ha nem tudunk ragyogni valakinek a társaságában, akkor azt az embert el
kell kerülni jó messzire! Mert akinek nem jó a lényem úgy ahogy van, az nem
érdemli meg, hogy terápiákra járjak miatta, hogy majd hátha meg tudok változni
annyira, hogy már tetsszem neki! Nem, az olyannak sosem leszek elég jó. Az
olyannak majd jó lesz valaki más (vagy az sem), nekem pedig olyan(ok)hoz kell
kapcsolódnom, akivel/akikkel jó vagyok úgy, ahogy vagyok, akikkel jó érzés együtt lenni.
Ismerek olyat, aki nyűglődik évek óta egy kapcsolatban,
állítólag a párja folyton megalázza, és elmondja, hogy mennyire nem jó így,
hanem ilyennek meg ilyennek kellene lennie, tehát az önbizalmát próbálja gyengíteni és aláásni..
Az az ember valaki másnak valószínű pont jó lenne úgy, ahogy van.
Volt egy rövid ideig egy nagyon gáz munkahelyem. Bármit
tettem, akármilyen maximálisan akartam jól csinálni a feladataimat, a főnököm
folyamatosan megalázott és hülyének nézett. Az
ő módszere a megfélemlítés és elnyomás volt. Borzalmas lelki
gyötrelmeken mentem át, mire megszabadultam tőle. Mármint lelki szinten. Pedig
csak annyi történt, hogy a szükség (munkahely) felülírta a megérzéseimet, amik
azt mondták inkább kerüljem el. Magyarul „leálltam” egy számomra nem megfelelő
emberrel az eredeti megérzéseim ellenére is, aki mézes-madzagot húzott előttem.
Abban a meggyötört lelkiállapotban hatalmas erő kellett
hozzá, hogy ott tudjam hagyni. De megtettem!
Viszont hányan vannak, akik nem
lépnek ki ilyesmi helyzetekből, mert annyira erősek a félelmeik, vagy már
annyira át van mosva az agyuk, ahogy valójában elhiszik, ők tényleg szart sem
érnek! Akik nem mernek kilépni a szarból, mert annyira félnek a
következményeitől! Hogy mi van, ha utána még ez sem lesz? Hogy miből fogok
megélni? Hogy mi lesz ha egyedül maradok? Abba meg bele sem gondolnak, hogy mi
lesz ha benne maradnak?
Akik kikiáltott pszichiátriai esetek, vagy „csak” depressziótól
szenvednek, szoronganak, vagy közelítik az őrület határát esetleg nézzenek
körül a házuk táján, hogy kikkel vannak körül véve? Kinek dolgoznak? Kivel
élnek? Kivel barátkoznak?
Nagyon jók vagyunk így is.. csak van, hogy nem a megfelelő közegben! A
régit lerombolni és az új közeget kiépíteni nem könnyű. Pedig ez az egyetlen
segítség ahhoz, hogy az életünket valóban megéljük!
Most hallottam egy műsorban, ahol a betegségek lelki okai
volt a téma: egy bizonyos terapeuta nyilatkozta, hogy utolsó stádiumban levő
daganatos betegei nemtől kortól függetlenül ugyanazt nyilatkozták arról, amit
megbántak: „hogy nem éltem meg a saját életem!”
Ugye, milyen szomorú? Mert szerintem marhára szomorú dolog!
Egy korom beli lány pár évvel ezelőtt azért halt meg
(rákban), mert az apja életét élte! Mert neki akart megfelelni! Beszéltem vele
erről akkoriban, és nagyon bíztam benne, hogy ki fog törni belőle! De már túl
késő volt! Mi lett volna, ha felvállalja azt, amit ő élni szeretett volna és elhúz jó messzire a szülői háztól? Mi lett
volna, ha felvállalja a haragot a szüleivel, ami legkésőbb pár éven belül
lecsengett volna? Mi lett volna? Ezt már sosem tudjuk meg! Őt szó szerint megmérgezte az
apjával való kapcsolat, a neki való megfelelés. Pedig sosem felelt meg neki! És ő
egy ilyen embernek áldozta fel magát! :(
A probléma tehát nem bennünk van, hanem köztünk.. és ezen a
köztünk-ön mindig lehet változtatni!
Pszichiáter helyett elég lenne a közeget megváltoztatni.. és
sok sok időt tölteni olyan helyeken és olyan emberekkel ahol/akikkel valóban
ragyogni tudunk!
Szia,
VálaszTörlésGratulálok, nagyon jó az irásod!
Szép napot számodra!
Szia, köszi szépen, neked is legyen szép napod! ☺️
VálaszTörlés