2019. szeptember 10., kedd

„A probléma nem bennünk van, hanem köztünk”


A probléma nem bennünk van, hanem köztünk” –mondja Feldmár András az egyik előadásában. Sokat hallgatom őt mostanság. Egy egészen sajátos megközelítést ad a mindannyiunkat érintő nagy kérdéseknek, mint hogy mi a normális, és a nem normális, milyen vagyok, milyennek „kellene” lennem, mitől szenvedek, hogyan lehetnék jobb és sorolhatnám. Ezek a kérdések mindig is foglalkoztattak, nem csak a Caminok óta.
Ez a mondata nagyon áthelyezi a hangsúlyt.

Hányszor szenvedtem olyan helyzetekben, kapcsolatokban (nem csak férfi-női kapcsolatra gondolok, hanem „baráti”, munkatársi, bármilyen), amikor úgy éreztem egy nulla vagyok, egy semmitérő, egy defektes, egy túl érzékeny, egy semmihez nem értő, egy buta, ostoba, gyenge valaki. Ha  nem is feltétlenül  mind egyszerre. De hányszor elhittem, hogy ilyen vagyok, mert a másik ezt éreztette velem. Ilyenkor az volt bennem, hogy sürgősen meg kell változnom, mert így most nem vagyok jó, nem vagyok szerethető.
 Amikor szakembert kerestem, ő is rátett még pár lapáttal (erről írtam korábban), hogy még inkább elhiggyem, tényleg nagy gáz van velem és nagyon defektes vagyok, csak hosszú hosszú terápiák hatására tudnék meggyógyulni (tehát legyen jó erős defektesség/lelki betegség tudatom). Te jó ég, hány olyan nem megfelelő helyzet/kapcsolat van, ami elhitet velünk hasonlókat, ami tönkretesz bennünket ha nem vagyunk résen!

A dolog ott kezdett el sántítani, amikor egy adott korszakomban egy időben egy ember pl azt mondta nekem, de jó velem beszélgetni, mennyire nyugodtságot árasztok felé, és milyen jó meglátásaim vannak, míg egy másik azt mondta, látszik mekkora nagy káosz van bennem. Persze hogy a negatív vélemény mindig nagyobb hatással volt rám! De elgondolkodtam hogy is van ez..
Beszélgetek valakivel (én szeretek megnyílni, mesélni magamról és a dolgaimról, a küzdelmeimről) erre az egyik azt látja milyen szépen navigálok életem erdejében, milyen jó vágányon vagyok már, hogy így megoldom a dolgaimat, a nehézségeim ellenére is, igazi követendő példa vagyok (számára), mire a másik azt látja, hogy mivel nem minden tükörsima körülöttem, ezért káoszban vagyok és defektes. Valójában mindkét ember magáról beszélt, aki véleményével jellemzett. Az első maga is jó úton van, ezért az enyémben is a jót látja, míg az utóbbiban bizony nagyobb a káosz, mint ami bennem valaha is volt! Csak épp rám vetíti ki.
Tehát "a probléma nem bennem van, hanem köztünk", azaz a nem megfelelő emberrel töltöm az időmet!
Érzitek a súlyát? A nem megfelelő kapcsolataink nyomnak el bennünket és kérdőjeleztetik meg velünk, hogy jók vagyunk-e így? Pedig csak annyi lenne, hogy elhagyjuk az olyan embereket akik rossz érzéseket váltanak ki belőlünk. Ha ezt megtennénk, ha felvállalnánk, ha kiállnánk magunkért az ilyen nyomasztó kapcsolatokban, legyen az családi, párkapcsolat, munkahelyi vagy „baráti”, akkor tényleg lépéseket tehetnénk egy tisztább, helyesebb énképpel bíró élet felé. Ha nem tudunk ragyogni valakinek a társaságában, akkor azt az embert el kell kerülni jó messzire! Mert akinek nem jó a lényem úgy ahogy van, az nem érdemli meg, hogy terápiákra járjak miatta, hogy majd hátha meg tudok változni annyira, hogy már tetsszem neki! Nem, az olyannak sosem leszek elég jó. Az olyannak majd jó lesz valaki más (vagy az sem), nekem pedig olyan(ok)hoz kell kapcsolódnom, akivel/akikkel jó vagyok úgy, ahogy vagyok, akikkel jó érzés együtt lenni.

Ismerek olyat, aki nyűglődik évek óta egy kapcsolatban, állítólag a párja folyton megalázza, és elmondja, hogy mennyire nem jó így, hanem ilyennek meg ilyennek kellene lennie, tehát  az önbizalmát próbálja gyengíteni és aláásni.. Az az ember valaki másnak valószínű pont jó lenne úgy, ahogy van.

Volt egy rövid ideig egy nagyon gáz munkahelyem. Bármit tettem, akármilyen maximálisan akartam jól csinálni a feladataimat, a főnököm folyamatosan megalázott és hülyének nézett. Az  ő módszere a megfélemlítés és elnyomás volt. Borzalmas lelki gyötrelmeken mentem át, mire megszabadultam tőle. Mármint lelki szinten. Pedig csak annyi történt, hogy a szükség (munkahely) felülírta a megérzéseimet, amik azt mondták inkább kerüljem el. Magyarul „leálltam” egy számomra nem megfelelő emberrel az eredeti megérzéseim ellenére is, aki mézes-madzagot húzott előttem.
Abban a meggyötört lelkiállapotban hatalmas erő kellett hozzá, hogy ott tudjam hagyni. De megtettem!
Viszont hányan vannak, akik nem lépnek ki ilyesmi helyzetekből, mert annyira erősek a félelmeik, vagy már annyira át van mosva az agyuk, ahogy valójában elhiszik, ők tényleg szart sem érnek! Akik nem mernek kilépni a szarból, mert annyira félnek a következményeitől! Hogy mi van, ha utána még ez sem lesz? Hogy miből fogok megélni? Hogy mi lesz ha egyedül maradok? Abba meg bele sem gondolnak, hogy mi lesz ha benne maradnak?
Akik kikiáltott pszichiátriai esetek, vagy „csak” depressziótól szenvednek, szoronganak, vagy közelítik az őrület határát esetleg nézzenek körül a házuk táján, hogy kikkel vannak körül véve? Kinek dolgoznak? Kivel élnek? Kivel barátkoznak?

Nagyon jók vagyunk így is.. csak van, hogy nem a megfelelő közegben! A régit lerombolni és az új közeget kiépíteni nem könnyű. Pedig ez az egyetlen segítség ahhoz, hogy az életünket valóban megéljük!
Most hallottam egy műsorban, ahol a betegségek lelki okai volt a téma: egy bizonyos terapeuta nyilatkozta, hogy utolsó stádiumban levő daganatos betegei nemtől kortól függetlenül ugyanazt nyilatkozták arról, amit megbántak: „hogy nem éltem meg a saját életem!”
Ugye, milyen szomorú? Mert szerintem marhára szomorú dolog!

Egy korom beli lány pár évvel ezelőtt azért halt meg (rákban), mert az apja életét élte! Mert neki akart megfelelni! Beszéltem vele erről akkoriban, és nagyon bíztam benne, hogy ki fog törni belőle! De már túl késő volt! Mi lett volna, ha felvállalja azt, amit ő élni szeretett volna  és elhúz jó messzire a szülői háztól? Mi lett volna, ha felvállalja a haragot a szüleivel, ami legkésőbb pár éven belül lecsengett volna? Mi lett volna? Ezt már sosem tudjuk meg! Őt szó szerint megmérgezte az apjával való kapcsolat, a neki való megfelelés. Pedig sosem felelt meg neki! És ő egy ilyen embernek áldozta fel magát! :( 

A probléma tehát nem bennünk van, hanem köztünk.. és ezen a köztünk-ön mindig lehet változtatni! 

Pszichiáter helyett elég lenne a közeget megváltoztatni.. és sok sok időt tölteni olyan helyeken és olyan emberekkel ahol/akikkel valóban ragyogni tudunk!

2 megjegyzés:

  1. Szia,

    Gratulálok, nagyon jó az irásod!
    Szép napot számodra!

    VálaszTörlés
  2. Szia, köszi szépen, neked is legyen szép napod! ☺️

    VálaszTörlés