vándorina: Zempléni kalandozások a kék túrán

„Indulj el egy úton, én is egy másikon. Hol egymást találjuk, egymásnak se szóljunk..”

Erdő, mezők, kis falvak, hosszú kilométerek, sátorban alvás, egyszerű, őszinte szavak és igazi értékek, Rockenbauer Pál és a stábja meg csak egyre tolták a „biciklikereket”, (lépésszámláló) másfél millió lépésen át.

A stáb és a "biciklikerék"
(kép forrás: http://mtsz.org/cikk/mennyi_is_volt_az_a_masfelmillio_lepes)

Csodálattal és vágyakozással néztem a sorozatot még kisgyermekként sok évvel ezelőtt a TV-ben. Pár évesen szinte hihetetlennek tűnt, hogy minden lépést gyalog tesznek meg! De jó nekik, én is de lennék ilyen! Aztán eltelt jó 30 év, és „ilyen” lettem. Fél év európai zarándoklás után jöttem rá, hazánk gyönyörű helyeit nem is ismerem igazán. Pedig mennyi van belőle! Akkor a „biciklikerék” ismét befurakodott életembe.

Kaptam ajándékba egy Kék túra pecsételőfüzetet. Szóval hív a Kék túra. Ilyenkor illik menni. Bejártam gyorsan 3 Pesthez közeli szakaszát, aztán rájöttem, nem lesz ez így jó. Egy ilyen túrát az elején kell kezdeni. Onnét akarok indulni, ahol Rockenbauerék is tették, a Zemplénből! Izgatottan állítottam össze kis útizsákomat, alig egy óra alatt, hiszen ebben már gyakorlott vagyok. Sátor, hálózsák, polifoam és a minimális ruha.. meleget jósoltak és mindössze 5 naposra terveztük, nem kellett sok holmi.

Budapestről jó 6 óra lenne az út tömegközlekedéssel a Kék Túra 0 km kövéhez, így Miskolcon aludtunk. Drága szállásadónk, Zsóka, nemcsak finom falatokkal táplált minket, hanem másnap elfuvarozott az indulópontra, Hollóházára. Az úti élmények így már Miskolcon kezdődtek. Útra kelni, máshol aludni, máshol enni, jókat beszélgetni, más életét megismerni, majd másnap ismét útra kelni.. fantasztikus élmények!! Nekem ezek többet érnek, bármilyen luxus nyaralásnál! Zsókánál egy halom útikönyv hevert az asztalon.. Látnivalók Magyarországon, Vendégváró és a különféle tájegységek útikönyvei. Szépek, színesek, tele rengeteg információval. Jé, az egyiket én is ismerem! Imádom az útikönyveket, kicsit még bújtam a Zempléni részt, hiszen holnap már az vár ránk.

És eljött a nap.. ott álltunk Hollóházán a Kék túra emlékműnél.

A könnyeim is kijöttek, mert annyira vártam, hogy egyszer innét induljak útnak én is. Ezúttal nem a Camino sárga kagylóit fogom követni, hanem a hazai kék csík jelzést. A modern vándor gps nélkül már neki sem vág az útnak, viszont a jelek vannak annyira jók, hogy technika hiányában sem tévedünk el. Visszaszaladtunk a porcelángyárhoz az első pecsétet begyűjteni, majd rázendítettünk az „Indulj el egy úton..” –ra, és célba vettük a Nagy-Milicet.

Útközben a Bodó-réti pecsételőhelyen hagytam némi nyomot magam után az utókornak én is egy kis rajzocska formájában. Mi mást hagytam volna, mint a Cicazarándokaimat.

Kemény napunk volt, jó sok szintemelkedéssel, Nagy Milici piknikkel, gyönyörű kilátással, egy brutál térdfájással, füzérkomlósi játszótéren sátrazós -semmit nem alvós, mert fázós- éjszakával.

A Nagy-Milic tetején

Távolban Füzér vára

A másnap hát igen kómásan indult, főleg azzal a tudattal, hogy a kávé is várat magára, minimum 7 km múlva Bózsván! Ejj vajon lesz-e ott? Bózsva falucska nem csak kávét adott, de azt a vendégszeretetet is, ami olyan nagyon melengeti a vándor szívét, és ami erőt ad a megfáradtaknak a folytatáshoz!

Vándor Bózsván

Az első hölgy, akitől útbaigazítást kértünk, annyira megörült nekünk kék túrázóknak, hogy mindjárt felajánlotta otthonát, szálljunk meg nála. Mivel hogy délelőtt volt, nem éltünk vele, de elérhetőséget cseréltünk. Egy pár perces spontán találkozó és egy szállás ajánlat. Nem rossz. Kisbolt, kocsma egymás mellett, pazar reggelit csaptunk hát a bózsvai italbolt teraszán, a boltos hölgy utitársamat véletlenül be is zárta a kocsmába, a poén hogy én sem vettem észre. 1-2 helyi arc sóhajtozott is, „bár engem zárnának be”. Kiderült a boltos hölgy, maga is nagy világutazó volt egykor, így jól ismerte a vándor életet. Még azt is megengedte, megejtsünk némi cicamosdást a kocsma mosdóban, ha már a sátorban erre kevésbé volt lehetőség. Jó kedvvel, teli pocakkal és némi koffeinnel vidáman távozva beirányoztuk a Huták vidékét.

Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta.. takaros kis falvak, gyengéim a tornácos házak, és a „benőtt” házak, amik a zöld fákból ki sem látszanak.. na, ezekből itt van bőven! jajj de laknék egy ilyenben! vagy egy ilyenben! Nem, ebben a kis faházban! Á inkább ebben! Jajj, mindegyik kellene! Lelkesedtem összevissza.

Kishuta a nevével ellenben jó hosszú volt, az erdei kisvasút sínein keltünk át. Nagyhután, ami vándormértékkel kisebb, mint kishuta, elszabadult kiskutyát tereltünk vissza gazdijának, de huták közül a legnagyobb meglepetést Vágáshuta adta, egy teljesen újonnan megnyílt igazi kis vándor oázissal. Az úton poroszkálva megpillantunk egy kis bódét, rajta hatalmas botos vándor képe, előtte sörpadok, az udvarban kiskecskék és apró baromfik szaladgálnak. Kicsi lányka és az anyukája invitálnak bennünket friss limonádéra és kávéra, mindez becsületkasszás módon. Jó egy órát elvoltunk itt, megismertük a történetüket, beszélgettünk, nyuszit simogattunk, vándorszeretetben itt sem volt hiány. De jók az ilyen helyek, bárcsak egyre több lenne belőlük a vándorutakon.

Vágáshuta, vándorpihenő

Zempléni túra álom, minden nehézségével együtt. Persze az utolsó km-eken már lógattam a nyelvemet, egészen Sátoraljaújhelyig, ahol a Kalandpark nagyon szuper új Túristaszállójában puha ágyban hajtottuk álomra fejünket. Előtte még azért főztünk egy igazi jó paradicsomos spagettit a teljesen felszerelt konyhában.

készül a fincsi vándorspagetti

Másnap egy olyan tanya felé vitt az utunk, ahol megállt az idő. Derékig érő fű és faépület, rajta a kék túrás pecsét. Régi deszkák, filccel írt idézetek tarkítják. Ahogy beljebb pillantok több régi épület is felbukkan. Az udvarban cicák kergetőznek, hátul kisbocik legelnek. Bizony a híres Cirkáló tanya, a „Másfél millió lépés”-ben is felbukkan. A hely azóta sem változott, s mint megtudtuk a stáb anno itt aludt a szalmában. A hely, ahol luxusnak nyoma sincs, az emeletes ágyas szoba sem mostanában lett kiporolva, a takarók foltosak, az ablakokon pókháló, a fény is alig süt be rajta, a kőlépcsőt moha nőtte be, és minden annyira régi és kopott, hogy az ablakban az öreg medve is szemlesütve üldögél.

öreg brumm

Mégis miért akarok annyira maradni, mi az az erő ami ide húz, miért jobb itt, mint a tegnapi „luxus” túristaszállón? Hiszen semmi rendezettség nincs itt, se konyha, se fürdő, csak egy kerekes kút az udvaron.. Meg az a határtalan béke és egyszerűség .. pont az az érzés, ami sokszor annyira hiányzik. Az érzés, ami elegendő lenne a túléléshez.. itt megvan.

Cirkáló tanya

Zoltán, aki házigazda szerepben volt, lelkesen mesél nekünk a helyről, és nagyon marasztal bennünket. Egyre inkább maradnánk, de győz a „menni kell tovább”. Ahogy számoltuk a hátra levő km-eket, még igencsak sok van, és ha maradunk, nem jutunk el a tervezett állomásig. Jó 2 órát elvoltunk itt, ez már olyan, mintha maradtunk volna-nyugtattam magam. Majd visszajövünk. Megbolyhoztam a cirmos cicát, elérhetőséget cserélünk, mert igen, vissza akarunk ide jönni. Ahogy az egész Zemplénbe.

Nagyon kemény menet jött ezután Makkoshotykán át végig felfelé, kitikkadva, sötétben érkeztünk az Eszkála erdészházhoz, ahol sátrat vertünk az erdő kellős közepén..

ébredés a sátorban

2 napunk volt még vissza a túrán, hasonló tarka élményekkel, az Istvánkúti erdészház felfedezésével, Regéci pihenővel, finom falatokkal, Mogyoróskán a Napkelte vendégház minden vándorszeretetet űberelő netovábbjával..