„Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”

Tegnap találkoztam egy 18 éve nem látott ismerősömmel, akivel évekig csak virtuálisan követtük egymás útját. A találkozás fantasztikus volt, még most is a hatása alatt vagyok. 

E nagyon régi barátnőm azt mondta nekem, „Te annyira erősnek és magabiztosnak tűnsz”. 

Aztán meséltem neki a  hétköznapi küzdelmeimről, az utamról, és ami azután következett. Arról a világról, ami keményebb minden vándor útnál, ami kiforgat önmagadból egészen addig amíg nem vagy hajlandó szembenézni vele. Arról az útról, hogy milyen az, amikor az embernek felnőttként a 0-ról kell magát felépítenie a legnagyobb bizonytalanságai közepette és amikor azt érzi, hogy egyszerűen nincs segítség. Arról az útról, amikor azt hiszed meghozod életed nagy lépését és aztán pofonok sokasága ér. Az a világ, amikor már nem a védő szeretet, és az emberek közvetlensége vesz körül, hanem a rideg elutasító valóság. 

A tanulás és fejlődés bizony kőkemény árat követel.

Kemény utat jártam be a mai napig. Tudom, hogy ezt nem véletlenül kaptam, hanem azért, hogy tanuljak és fejlődjek, hogy tisztába jöjjek a határaimmal, kit és mit engedhetek be, és a belső kis bizonytalansággal, ami oly hűségesen kísért, szépen leváljunk egymásról.  

Én nem titkolom a gyengeségeimet. Belül nagyon is gyenge vagyok és sebezhető, ami a felszínen látszik olykor az a védőpajzs. Valahol szükség van erre, hiszen a világomba most már nem engedek be akárkit. Ez most így viccesen hangzik, hogy épp a közel 3,5 ezer követettségű blogomba posztomom majd mindezt, ahol kezdettől fogva osztottam meg  dolgokat a belső utamról, de úgy vélem,hogy ez nem hasonlítható össze a személyes emberi kapcsolataimmal.

 Alapvetően nyitott típus vagyok, és képes vagyok hamar nagyon közvetlen hangot megütni az emberekkel. Aki fogékony erre, az „marad”, aki nem, az úgyis megy tovább.  Szeretek magamról beszélni és mások élettörténeteit hallgatni. Szeretem megosztani a gyengeségeimet, mert egyfajta kapcsolódást hoz létre a másik emberrel. Nyilván ezt az azután, ha látom a másik fogékony rám.

Lehetünk a gyengeségeinkben is magabiztosak. A belátott és felvállalt gyengeségek magabiztossá tesznek, de cseppet sem arrogánssá. Ezt amiatt írom, mert sokan összekeverik a magabiztosságot a nagyképűséggel és arroganciával. Pedig nem rokon lelkek. Az arrogancia egy nagyon merev, kemény, de mégis könnyen átlátható védőpajzs. Az arrogáns ember, aki nem meri a gyengeségeit vállalni, azt hiszi, ezzel parancsol magának tekintélyt, hogy ettől lesz valaki. Ez hamar átjön, de az ilyen embertől a többség inkább menekülni próbál, mintsem megérteni viselkedésének okát. 

A magabiztos embernek erre viszont nincs  szüksége, mert belül már megharcolta a magáét. Már természetesen mer kiállni magáért és nincs szüksége arra, hogy másokon uralkodjon, őket lefelé nyomva saját akaratának érvényesítéséhez. Ha minden ember rendelkezne azzal az egészséges magabiztossággal, akkor nem lenne annyi betegség és annyi konfliktus a világon. Valójában alapvető célunk kellene legyen ezt megtanulni. Mert  többségünk ezt nem hozza otthonról sajnos. És sokan nem vagyunk ehhez elég tudatosak sem.

 Ez esetben az élet gondoskodik róla, hogy megtanuljuk, olykor nagyon kemény áron.

Nem vagyok pszichológus, sem életvezető, de magam tapasztalatai azt mondatják velem, hogy ez bizony tanulható. Egyszerűen figyeljük meg a reakcióinkat bizonyos konfliktushelyzetekben és hamar kiderül mennyire vagyunk magabiztosak és mennyire állunk ki magunkért. Hagyjuk magunkat lenyomni és belül puffogunk csak, vagy visszatámadunk. Esetleg kellő higgadtsággal és ész érvekkel megvédjük a magunk igazát. Ez utóbbi a legnehezebb, itt én is elbukom. De a saját belső szorongásunk feloldása érdekében azt mondom még a visszatámadás is jobb (na nem az erőszak), mint az elfojtás..

Gyengeségeink felvállalásának is megvan persze a maga helye/ideje, senkit sem buzdítanék arra, hogy egy állásinterjún rakja ki őket. Az egy vizsgahelyzet, ahol valahogy át kell menni, később majd úgyis kiderülnek. A poén az, hogy már egy rövid beszélgetés alapján is lejön egy emberről sokminden. Így a titkolt gyengeségek is. Amik beszédesebbek, mint a felvállaltak. Nyilván ehhez nem árt némi emberismeret, és jól működő ösztönök..

Összegezve, nem az a cél, hogy szabaduljunk meg az összes gyengeségünktől, mert az egyenlő a lehetetlennel. A cél az, hogy elfogadjuk és vállaljuk őket, hiszen a valódi erőnk ebben mutatkozik meg.

Nagyon hálás vagyok régi barátnőmnek ezért a beszélgetésért, hogy együtt leáshattunk lelkünk sötét bugyraiba és láthattuk egymás igazi arcát ami a felszín alatt rejtőzik. Mert igen, néha kellenek az ilyen beszélgetések!

A világ arra visz minket, hogy legyünk nagyon nagyon kemények, mert különben áttaposnak rajtunk. Én ha megfeszülök sem tudok olyan kemény lenni, mint amilyet a világ elvár, mert nem tudok önmagamból kifordulni. Ha így lenne az már nem én lennék.
Én nem egy falakkal körülvett őrtorony akarok lenni, akihez nem létezik út, hanem elérhető azok számára akikkel dolgunk van egymással. A célom sokkal inkább megtalálni azokat  a szálakat, embereket, akikkel egymást segítve tudjuk egymást a céljainkhoz eljuttatni úgy, hogy közben emberek maradunk a szó szoros értelmében.

Embernek maradni és emberként alkotni valami igazán nagyot és maradandót a világ számára..